A „totális jogállamtól” óv Varga Zs. András alkotmánybíró

2015. július 6. 14:38

Bakó Bea
Mandiner

Az utóbbi években felduzzasztott, kormánypárti többségűvé vált alkotmánybíróságban nem Varga Zs. András az egyetlen, aki a testület háttérbe szorulását szorgalmazza a parlamenttel szemben.

Eszményből bálvány lett a jogállamiság, aminek a fogalmába jóformán bármit bele lehet szuszakolni akár Magyarországon, akár Európában – állítja Varga Zs. András alkotmánybíró, a Pázmány jogi karának dékánja a joguralom dogmatikájáról írott Eszményből bálvány? című könyvében. Varga Zs. szerint a jogállamiság felduzzasztott – vagy éppen kiüresített? – fogalmát adu ászként lehet felhasználni; nem csak az általa kárhoztatott aktivista alkotmánybíróságok részéről, de akár európai szintű politikai vitákban is, mint ahogy történt ez például Magyarország és a Tavares-jelentés esetében. A korrekt alapállás ellenére a könyv tartogat néhány olyan érvelési fordulatot, amelyek különösen meredeken hangzanak egy – kizárólag a kormánypártok támogatásával megszavazott – alkotmánybírótól, és sajnos a szekértábor-logikát sem igazán sikerül meghaladni.
 
Varga Zs. András könyve jogi megalapozottsága ellenére most, a magyar közjogi rendszer átalakítása utáni években jelentős közéleti-politikai aktualitást hordoz, amit az is jelez, hogy a könyvbemutatón többek között Szájer József fideszes EP-képviselő méltatta a könyvet: szemrebbenés nélkül beszélt például arról, hogy az ellenőrzés nélküli hatalom hogyan torzíthatja el a legjobb szándékot. A bemutatón Orbán Balázs, a Századvég kutatási igazgatója is mondott egy programbeszédet az emberi jogi dogmatika hanyatlásáról, ami után a jogállamiság lesz a következő évtizedek „rising star-ja”. A kutatási igazgató a magyar nyelvű szakirodalom körében „hiánypótlónak” nevezte Varga Zs. jogállamiságról szóló könyvét, amit érdekes kontextusba helyezett, hogy a rendezvényen szintén felszólalt Varga Csaba, a Pázmány jogi karának professzor emeritusa, aki az utóbbi évtizedekben rendszeresen publikált jogelméleti igénnyel a jogállamiságról – magyarul is. Bizonyára ez elkerülte Orbán Balázs figyelmét.
 
Varga Csaba a jogállamiság „rising star-járól” azt mondta: a rendszerváltáskor ráerőltették a volt szocialista országokra a nyugati/amerikai modellt, holott nincs egységes jogállamiság; mégpedig azért, mert nincs egységes történelmi tapasztalat sem. Szerinte a saját jogállami rendszerét minden népnek magának kell felépítenie a történelmi kihívásokra adott válaszaival – ezt, a józan észre hagyatkozást próbálja meg visszahozni az Alaptörvény és preambuluma, a Nemzeti Hitvallás. A professzor nagyon jól megfogalmazta Varga Zs. könyvének legfőbb műfaji jellemzőjét is, amikor kifejtette: ennek egy elméleti megalapozása akar lenni a könyv, „esszéisztikus levezetése egy intuíciószerű meglátásnak”.
 
A szerző Varga Zs. András a bemutatón a magyar Alkotmánybíróság aktivista első éveiről és az európai birodalomépítésről beszélt: könyvének alapvető párhuzama ugyanis, hogy európai szinten úgy válik most tisztázatlan tartalmú ütőkártyává a jogállamiság, mint annak idején az Alkotmánybíróság gyakorlatában, amely számos, az akkori alkotmány és a meglévő jogszabályok által megoldatlan jogi kérdést a jogállamiság elvének kiterjesztő és normatív értelmezésével oldott meg – erre a jelenségre használja Varga Zs. a „totális joguralom” kifejezést. Például ezen logika alapján kaszálta el a híres-hírhedt Zétényi-Takács féle igazságtételi törvényt az Alkotmánybíróság 1992-ben, aminek máig ható társadalmi feszültségeket köszönhetünk. Varga Zs. szerint az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatában a jogállamiság fogalma tautologikus, nincs elkülönült tartalma, így pedig adu ászként bármire ráhúzható – ezzel pedig a testület korlátlan hatalmat biztosított magának a törvényhozó hatalom felett.
 
Ez az érvelés persze jól ismert és egyáltalán nem új a jogi szakirodalomban, a fentebb idézett Varga Csaba professzor is hasonlóképp vélekedik az alkotmánybíróságról. Az újdonság inkább az, hogy most egy alkotmánybírótól halljuk ugyanezt. És nem csak a könyvben. Az utóbbi években felduzzasztott, kormánypárti többségűvé vált alkotmánybíróságban nem Varga Zs. András az egyetlen, aki a testület háttérbe szorulását szorgalmazza a parlamenttel szemben: például Pokol Bélától és Salamon Lászlótól is lehetett ilyesmiket olvasni párhuzamos indokolások, különvélemények formájában – de nincs is ezzel semmi gond.
 
Varga Zs. szerepfelfogásának visszásságai inkább ott mutatkoznak meg, ahol az Alkotmánybíróságnak már az új Alaptörvényre vonatkozó gyakorlatát elemzi. Úgy látja, hogy az AB újabb gyakorlata alkalmas lehet arra, hogy gátat szabjon a „jogállami önkénynek”, vagyis helyre tegye az alkotmánybíróság és a jogalkotó viszonyát. Igaz, hogy korábban, de inkább még a kilencvenes években az Alkotmánybíróság valóban többször túlterjeszkedett a hatáskörén; de azért azt is látni kell, hogy valahogy meg kellett oldani a rendszerváltással felmerülő jogi kihívásokat – ennek ez egy módja volt; az persze lehet, hogy nem a legjobb. Mindenesetre Varga Zs. érvelésével beleáll abba a logikába, hogy valaki feltétlenül önkényes: esetében az Alkotmánybíróság (az Alkotmánybíróság-pártiak pedig ugye a jogalkotót tartják annak). Ha nem túl aktivista, de azért működőképes, a feladatának ellátására alkalmas Alkotmánybíróságot akarunk, akkor talán nem ártana az AB-önkény és parlament-önkény skálájának a két végpontjától kicsit elvonatkoztatni.
 
Az új Alaptörvény alapján folytatott AB-gyakorlattal kapcsolatban a legmeredekebb állítás a könyvben az alkotmány átmeneti rendelkezéseivel függ össze. Bizonyára emlékszik az olvasó, hogy a parlament néhány nappal az új alkotmány 2012. január 1-i hatályba lépése előtt fogadta el az átmeneti rendelkezéseket: ebben voltak például a kommunista szervezetek és utódaik felelősségére vonatkozó rendelkezések és még egy sor, tartalmilag nem „átmeneti” rendelkezés. Ami a legproblémásabb volt viszont, az az, hogy az átmeneti rendelkezés, mint törvény saját magát alkotmányos szintre helyezte, ezzel pedig sértette a jogforrási hierarchiát. Az alkotmánybíróság aztán az átmeneti rendelkezéseket megsemmisítette, a jogalkotó pedig később ezen rendelkezések jó részét a negyedik alkotmánymódosítással beleírta az Alaptörvénybe.
 
Varga Zs. szerint az Alkotmánybíróság az átmeneti rendelkezéseket megsemmisítő döntését pontosan a jogállamiság fent leírt adu ász-felfogására alapította, ami azért önkényes, mert ennyi erővel pontosan az ellenkezőjére is juthatott volna. A szerző úgy következtet: a sokat vitatott negyedik alkotmánymódosítást – amellyel a korábban alkotmányellenesnek ítélt „átmeneti” rendelkezéseket illesztették az alkotmányba – tulajdonképpen az Alkotmánybíróság kényszerítette ki (!) azzal, hogy megsemmisítette az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseit. Sajnálatos alkotmánybírói szereptévesztésnek tűnik ez. Önmagában az teljesen rendben van, hogy egy alkotmánybíró maga a testülete visszafogottságának a híve. De ez azon nem változtat, hogy az Alkotmánybíróság arra hivatott, hogy a jogrendszer alkotmányossága felett őrködjön − ha pedig egy alkotmányellenes törvényt megsemmisít, akkor nem alkotmánymódosításra kényszeríti a jogalkotót (ideális esetben), hanem önmérsékletre inti. Ezzel az erénnyel nem csak az alkotmánybíróknak, de a jogalkotó politikusoknak is tudniuk kellene élni olykor.
 
Az alkotmánybíróságihoz hasonló jogállamiság-aduász van kialakulóban az Európai Unióban is a szerző szerint, és ezzel a megállapítással valóban nehéz lenne vitatkozni. A Magyarország helyzetéről és az uniós alapértékek állítólagos megsértéséről szóló Tavares-jelentés is sűrűn dobálózik a jogállam fogalmával, anélkül, hogy lenne erre Európa-szerte elfogadott egységes definíció. Miután a hírhedt 7-es cikket nem alkalmazták végül hazánkkal szemben, az Európai Bizottság egy „jogállami keret” megalkotásáról döntött, ami gyakorlatilag formális levelezgetésből áll a Bizottság és az érintett tagállam közt a jórészt meghatározhatatlan tartalmú „rendszerszintű jogállamsértések” esetén. A szöveg szintjén elég ártalmatlan, legfeljebb politikai nyomásgyakorlásra alkalmas eszköznek tűnik ez, Varga Zs. szerint azonban a keret a tagállami alkotmányokkal szembeni „normakontroll-eljárást” rejt magában. Például azért, mert a keret előírja, hogy a tagállami alkotmánybíráskodás – ahol van – nem fenyegethető új jogalkotás útján; holott semmilyen uniós jogszabály nem szól arról, hogy a tagállamoknak kötelező lenne alkotmánybíróságot működtetniük.
 
S hogy miért lett bálvány a joguralom? Varga Zs. ezt az európai „birodalomépítés” eszközének látja: mivel a korábbi társadalmi kötőerők – a szokás és a kultusz – „kiűzettek a közéletből”, a jogot kellett alkalmassá tenni erre a funkcióra. Ez Varga Zs. szerint egy önigazolásos folyamat, ami végül az eredeti céllal ellenkezően pont az önkényes hatalomgyakorlás eszközévé válhat. Ugyanennek az önigazolásnak a része az emberi jogok joguralomra hivatkozással történő szakadatlan bővítése is – teszi hozzá. Mindezen következtetések valóban megfontolandók: csak az a kár, hogy a könyv nem mozdul ki, és valószínűleg a rá adott válaszok is kevéssé fognak kimozdulni az abszolút jogállamot dicsőítő és az abszolút jogalkotói (illetve tagállami) szuverenitást hirdető két ellentétes kánon szigorú keretei közül.
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://jog.mandiner.hu/trackback/16261