Nyirkos Tamás: A morális alapok még mindig a kereszténységből erednek

Joób Kristóf interjúja a Mandiner hetilap ünnepi számának Precedens rovatából

Karácsony ünnepe a kereszténység egyik kulcsfontosságú eseményéhez, a Megváltó születéséhez kapcsolódik. 
Az ünnep alapját jelentő keresztény hit ugyan máig meghatározó szerepet tölt be Európa társadalmaiban, számos kihívással szembesül a politikai teológiák vagy másként „világi vallások” részéről. Itt mindjárt fel is merül a kérdés, melyik elnevezés a helyes.

Olyan, magukat világinak valló ideológiákról, eszmerendszerekről, azok szimbólumairól, gyakorlatairól és intézményeiről beszélünk, amelyekről az embernek óhatatlanul vallási jelleg jut az eszébe. A politikai teológia kifejezés elterjedését Carl Schmittnek köszönhetjük, ám az szűkebb jelentési tartománnyal bír, mint a politikai vallás.

Mennyire tekinthető újnak a politikai vallások létezése?

Ez elég régi kifejezés, a francia forradalom idején, 1791-ben használta a felvilágosodás neves filozófusa, Nicolas de Condorcet, amikor az új oktatási törvényt tárgyalták a Nemzetgyűlésben. Franciaország ekkor még alkotmányos monarchia volt, ahol az új oktatási tervezetbe belekerült természetesen az alkotmány is. Csakhogy nem hétköznapi tananyagként kívánták átadni a diákoknak, hanem egy megkérdőjelezhetetlen, szinte emberfeletti igazságként. Condorcet erre az elképzelésre mondta felháborodottan, hogy már egyfajta politikai vallás. Szerintem ilyen értelemben, vagyis amikor leleplezzük valami világi dolognak a vallási jellegzetességét, Condorcet használta először a kifejezést.

Érdekes, hogy a leleplezés szót használja. Mintha szándékosan elrejteni kívánt dologról beszélnénk. Tudna példákat mondani?

A tudatos rejtőzködésre nehezebb. Ez legtöbbször inkább öntudatlan. Marx például nyilván azt gondolta magáról, hogy nála ateistább ember nincs a világon. Ennek ellenére ha közelebbről megnézzük, látjuk, hogy a kommunizmus csupa vallási jellegzetességgel bír. Létezik benne abszolútum, az anyag, megvannak a dogmái, még a szentjei is, akiket gondosan üvegkoporsóban őriztek, mint Itáliában a katolikus szenteket.

És vannak olyan esetek, például a Legfőbb Lény kultusza a francia jakobinus diktatúra alatt, ahol viszont teljesen nyíltan vállalták a politikai vallás jelleget.

Igen, abban az időben ennek nagy divatja volt. A politikai vallás fogalmának használata azonban a 18. század után némileg visszaszorult, majd a 20. században került megint előtérbe, Carl Schmitt után nem sokkal, Eric Voegelin révén, aki többes számban beszélt a politikai vallásokról az 1938-ban megjelent, Die politischen Religionen című művében, utalva a nácizmusra, a fasizmusra és a szovjet rendszerre. A harmadik ilyen értelmű kifejezést, a világi vagy szekuláris vallások elnevezést pedig Raymond Aron vezette be 1944-ben a náci és a szovjet típusú totalitárius rendszerekre.

Alapvetően még ő is politikához kötődően használta a kifejezést?

Igen, de megnyitotta a lehetőségét, hogy tágabb értelemben is beszéljünk szekuláris vallásokról, ne csak politikai vonatkozásban. E tekintetben a változás a hetvenes években kezdődött. Ott van például Paul Vitz, amerikai keresztény gondolkodó, pszichológus – ő a pszichológiát mutatja be ilyen formában. Érvelése szerint a különféle iskoláknak itt is megvannak a tanításaik és a papságuk.

Freudi vagy jungi hitvallás?

Igen, ezeknek valóban hitvallásaik vannak. Nagyon érdekes, Vitz már a hetvenes években elképesztően erősen látta, hogy az Egyesült Államokban milyen nyíltan mutattak fel a keresztény gondolkodással szembeni alternatívát az akkor divatos pszichológiai irányzatok. Erről ír a Psychology as Religion (pszichológia mint vallás) című 1977-es könyvében.

A hetvenes évektől aztán egyre többen hívták fel a figyelmet a világi vallások növekvő befolyására. Milyen területeken lehet még tetten érni a vallási jelleget?

Idén jelent meg például Tara Isabella Burton könyve Strange Rites (különös rítusok) címen, New Religions for a Godless World (új vallások egy istentelen világ számára) alcímmel. Ebben sok mindenre kitér, de különösen érdekes, amit a szabadidős tevékenységekről, életmód- és fitneszprogramok szerepéről ír. Kimutatja róluk, hogy ezek is vallási kultuszhoz hasonló komplett életprogramot nyújtanak. A nem politikai jellegű szekuláris vallásokat viszonylag későn, a hetvenes évektől kezdték el „leleplezni”, bár nagy részük már jóval korábban megjelent. Félrevezető azonban az a hagyományos szekularista narratíva, amely szerint a kereszténységgel való szembefordulás már a 16–17. században megkezdődött volna. Ez egyáltalán nem volt így. Általános félreértés, amikor arról beszélnek, hogy a kereszténység a 20. század közepén már az eltűnés szélén lett volna. Épp ellenkezőleg: Európa még a század közepén is nagyon keresztény volt, az emberek többsége járt templomba, a második világháború végén a keresztény egyházak képviselték messze a leghitelesebb társadalmi és erkölcsi tanítást. Ebben a katolikusok játszották a vezető szerepet.

Mikor történt radikális változás e téren?

A hatvanas évek a szekuláris forradalmak, a tekintélyek lebomlásának a kora, elég csak az 1968-as eseményekre gondolnunk Párizsban, Nyugat-Berlinben vagy éppen Chicagóban. Ehhez jött még, hogy az 1962 és 1965 közötti második vatikáni zsinat modernizálási törekvéseket hirdetett meg a katolikus egyházon belül.

Ez a protestánsokra is hatással volt, vagy ők külön mozogtak?

Nyilván nem közvetlen hatásról beszélünk, hiszen ott már korábban elkezdődtek hasonló folyamatok. Amit biztosan látunk, hogy a katolikusok esetében a hatvanas évek végétől tényleg látható egyfajta elbizonytalanodás, amely a mai napig tart. Ennek ellenére még ez sem volt drámai mértékű. Az utóbbi húsz évben tapasztalható szekularizálódás viszont valóban látványosan gyors, főleg a millenniumi generáció körében.

Mi az oka ennek a felgyorsulásnak?

Az internet és a virtuális világ révén olyan mértékben nőtt meg az egész életünket kitölteni törekvő szekuláris vallások eszköztára és befolyása, hogy aki ebben szocializálódik, annak már szinte semmi pluszt nem nyújt, ha elmegy valamilyen templomi, gyülekezeti alkalomra.

Mintha arról lenne szó, hogy az ilyen mozgalmak, irányzatok követői bármilyen választ szívesebben elfogadnak a keresztény helyett.

Igen. Csak nehogy transzcendens, mindenható, pláne törvényhozó Isten legyen. Bármi más jöhet.

Mi tette lehetővé a kereszténydemokrácia meghatározó politikai tényezővé válását a 20. század közepén?

A kereszténydemokrácia elméleti szinten olyan emberek gondolatain alapult, mint mondjuk Jacques Maritain, politikai szinten pedig Konrad Adenauer vagy Robert Schuman. Érdekes az is, hogy az utókor megítélésében gyakori vád a katolikus egyházzal szemben, hogy nem szállt szembe a nácikkal és a fasisztákkal, holott a kortársak számára teljesen világos volt, hogy valójában az egyik legnagyobb ellensúlyt képezte e diktatúrákkal szemben.

És mi volt 1945-ben a liberalizmussal?

Teljesen lejárt lemeznek számított, mert mindenki látta, hogy a liberális pártok képtelenek voltak megakadályozni a totalitárius rendszerek felemelkedését. És szinte semmi más nem tudta átvenni a helyét, csak a kereszténydemokrácia. Azért került bele például a német alaptörvénybe is az Istenre való hivatkozás, mert úgy látták, a nácizmus éppen az ember Isten iránti felelősségéről feledkezett meg.

Akkor mi okozta az azóta bekövetkezett fordulatot Európában?

Ezt nehéz lenne pontosan megmondani, de úgy gondolom, tényleg a hatvanas években történhetett valami. Felnőtt egy olyan generáció nyugaton, amely nem tapasztalta meg a diktatúrát, a jólétet már adottságként fogadta el. Ez a nemzedék már nem értette, miért kellene az egyház és a keresztény tanítások tekintélyének engedelmeskednie, hiszen ezek csak akadályozzák őket a szabad önkifejezésben.

A hosszan tartó jólétnek és biztonságnak ez a megtapasztalása lényegesen eltér attól, amit mi Közép- és Kelet-­Európában átéltünk a rendszerváltozás előtti évtizedekben.

Igen, döbbenetes is látni számomra, hogy a mostani nyugati baloldali mozgalmak, például a Black Lives Matter mennyire emlékeztetnek vonásaikban az ötvenes évek kelet- és közép-európai kommunista diktatúráira. A nyilvános ön­kritika jelenségében például, amikor azt olvashatjuk Halle Berrytől, hogy nyilvánosan bocsánatot kér, amiért elvállalt egy filmszerepet, amelyet nem kellett volna.

Önkritikát gyakorolt a párt nyilvánossága előtt?

Szó szerint. Olvastam ilyen régebbi szövegeket, és a mondatok is ugyanígy hangzanak bennük: „igyekszem fejlődni, köszönöm, hogy figyelmeztettek a hibáimra”, és így tovább. Kísérteties.

Mint egy vezeklőrituálé…

Igen, és itt kanyarodhatunk vissza a politikai vallások témájához, mert ezek a rituálék szintén ezt a vallási jelleget illusztrálják. Ugyancsak kísértetiesen emlékeztet a kommunista frazeológiára, amikor kijelentik: nem az az érdekes, hogy egy állítás igaz legyen, hanem az, hogy haladó. Itt van például az 1619-es narratíva Amerikában, amelyet a The New York Times indított el 2019-ben. Eszerint az USA történelme akkor kezdődött, amikor 1619-ben az első rabszolgákat behozták Virginiába, nem pedig a függetlenségi nyilatkozattal meg a brit uralom lerázásával. Számos neves történész levélben reagált a The New York Timesnak, hogy az állítás tényszerűen valótlan, a lap szerkesztőségi válaszában erre megírta, ez nem számít, mivel az új elmélet nagyon hasznos társadalmi funkciót tölt be.

Miként vált ez lehetségessé egy olyan, eredendően kapitalista társadalomban, mint az amerikai?

Ezt egy mondattal nehéz megválaszolni, de a hatvanas évektől kezdődően kell vizsgálni az ide vezető folyamatokat. Sajnos azt kell mondjam, a jobboldal és a konzervatívok rendre elaludtak a 20. században. Nem értették meg, hogy az igazi háborúkat szavakkal és nem fegyverekkel vagy akár szavazóurnákkal vívják. Hiába nyerte meg például a választást 1968-ban Charles de Gaulle és az Unió a Köztársaság Védelméért párt, a francia szellemi és kulturális életben szinte már minden bázisát elveszítette.

Ez a folyamat vezetett a kereszténydemokrácia politikai értelemben vett kiüresedéséhez is?

Olyan országokban, ahol a pártok az emberek szavazataiért küzdenek, nincs mit csodálkozni azon, hogy az 1968 óta eltelt ötven évben megváltozott közvéleményhez, társadalmi értékekhez alkalmazkodniuk kell. Ez sajnos logikus folyamat főleg az olyan, alapvetően centrumpártnak számító erőknél, mint a kereszténydemokraták. Nem lehet csodálkozni, hogy követték a társadalmaikban bekövetkező változást.

Összevethető egyáltalán az, ahogyan a negyvenes-ötvenes években egy német vagy holland kereszténydemokrata politikus elképzelte a kereszténység és a politika viszonyát egy mai politikus felfogásával?

Ez a viszony alapvetően megváltozott. Tudunk is példát erre: Ernst-Wolfgang Böckenförde német alkotmányjogász és jogfilozófus tipikus alakja volt az ötvenes-hatvanas éveknek, s egyébként annak ellenére, hogy katolikus gondolkodó volt, személyes okokból nem a kereszténydemokratákhoz, hanem a szociáldemokratákhoz csatlakozott. Szerinte bármennyire el van is választva politikai szinten az állam és az egyház a nyugati világban, a társadalmi kohéziót biztosító morális alapok még mindig a kereszténységből erednek. A híres Böckenförde-dilemma arról szól, hogy mi van akkor, ha ezek a kötelékek egyszer mégiscsak felbomlanak. Fő állítása, hogy a modern liberális, szekuláris állam olyan előfeltételekből él, amelyeket ő maga nem képes létrehozni. Pont akkor fogalmazta meg, amikor elkezdte érzékelni a hatvanas években a mélyben zajló változásokat.

Nyugat-Európában a legelőrehaladottabb ez a folyamat?

Igen, ott sokszor azért sem érzékelhető az ebből adódó feszültség, mert a társadalom többsége már természetesnek veszi, hogy levált ezekről a morális alapokról. Amerikában más a helyzet, ott még körülbelül fele-fele arányban állnak egymással szemben azok, akik a keresztény eredetű kulturális, morális alapokhoz igazodnak, és akik elutasítják ezeket. Ezzel magyarázható az a kvázi polgárháborús állapot, amely most a választás előtt kialakult. Ennek a választásnak nem csupán annyi volt a tétje, hogy kinek jobb a gazdaságpolitikája, hanem az alapvető értékek összeütközéséről szólt.

És mi a helyzet a mi régiónkkal?

Szerencsére polgárháborús állapotok nincsenek, de azért látjuk például, mi történik mostanában Lengyelországban. Jól megmutatkozott, hogy ma már csupán mítosz, hogy minden lengyel katolikus. Ott is két hasonlóan nagy tábor áll szemben, és Magyarországon is tapasztalható a társadalom megosztottsága.

Itt is lefutott meccs már a szekularizáció?

Ebből a szempontból Magyarország teljes mértékben igazodik a nyugat­-európai trendekhez. A 2011-es népszámlálás szerint a magyarok csaknem fele, 46 százaléka vagy nem tartozott semmilyen felekezethez, vagy nem válaszolt a kérdésre, és jó okunk van hinni, hogy az arány azóta csak romlott. Fontos különbség viszont, hogy a Böcken­förde által leírt alapok, a kereszténységből örökölt morális elvek még sokkal jobban jelen vannak a régiónkban. A balliberális oldalon sokan fel is hördülnek mindig, amikor erről szóló felmérést látnak, és fel vannak háborodva, hogy hogyan lehetünk ennyire „lemaradva” a nyugati progresszív trendektől.

Címlapkép: Jean Fouquet: Egy katedrális építése (1465 körül). Fotó: Wikipédia