Zacc

2022. szeptember 14. 10:40

2022. szeptember 14. 10:40
null

Kiss László írása a Mandiner hetilapban.

A szomszéd macskája folyton nálunk heverészik. Reggel, amikor a szemetest ürítjük, Tihamér a küszöbön fekszik, és főúri méltósággal tűri, ahogy átlépünk fölötte. Nincs baj vele. Azt se vetettük a szemére soha, hogy kora délután is a teraszunkon durmol, versenyt sziesztázva a lábtörlővel. És az se zavar bennünket, hogy a sötétedés is a garázsunk előtt találja. Időnként megvakarjuk a füle tövét, hálát rebegve, hogy egyáltalán hozzájárul a simogatáshoz. De abban is egyetértünk – a nejem és én –, hogy telepiszkítani más virágágyását nem épp nobilis gesztus.

Állatot nem bántunk, csak távol tartjuk a háztól – ez a jelszó itthon. Mint kiderült, ennek módja számos. Nem győztünk válogatni ismerőseink javaslataiból. Volt, aki a rákiáltásra esküdött. Rákiáltani úgy kell, hogy lábujjhegyen megközelíted az alvó macskát, és rákiáltasz. Ha a rákiáltást taps kíséri, a hatás még elemibb. A jószág felugrik, mintha alápörköltek volna, és úgy elillan, hogy a gazdája is csak bottal ütheti a nyomát. Mi ezeket a nyomokat hónapok óta szedegettük a gazániák alól, így hát célravezetőnek tűnt rákiáltani az ajtónk előtt elnyúló macskára. A rákiáltás pillanatában Tihamér nagyot szökkent, de néhány méterrel odébb megtorpant, felcsapta a farkát – a nejem szerint a középső ujja volt –, és leheveredve a fagyal tövébe folytatta a szunyókálást.

Ez a tartalom csak előfizetők részére elérhető.
Már előfizetőnk?

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!