Reggelente figyeltem a harkályokat. Ketten voltak, egy balkánifakopáncs-pár, csillogó fekete-fehér tollakkal, a hím piros sapkával. Henriknek neveztem el, a tojót meg Henriettának, megspórolva a kreativitással járó fáradságot. Először Henrik tűnt fel 2020-ban, ütögette a száradó nyírfát, jókora lyukat vágott bele, aztán egy idő utána abbahagyta a műveletet. A következő évben befejezte, elkészítette az odút, és beköltözött.
Henrik valósággal úszik a levegőben,
minden szárnycsapás után hullámokat ver a teste, kecsesen suhan, mintha légi közlekedése vidám fickándozás volna csupán. Közben élesen vijjog, egyfolytában felhívja magára a figyelmet. Ha nem szólna, észre se venném, hogy itt van. Csük-csük-csük, a madárismertetők szerint ezt mondja a balkáni fakopáncs. Valahogy sosem éreztem igazán találónak a hangutánzó szavakat, a nyitnikéket például ma sem vagyok képes kihallani a cinegék énekéből, gyanítom, Szabó Lőrinc nélkül ez másoknak se menne olyan könnyen. Ehhez képest ez a csük-csük-csük még igen pontos.
Az állati hangok verbalizálása persze nehéz. Sajátos fordítási művelet ez, és újabban jelentős biopoétikai kérdésfelvetés is. A nyugati embert régóta foglalkoztatja a diskurzusok átjárhatósága és pontossága. Példának okáért az a kínzó kérdés, hogy valóban jól közvetítjük-e az Igét, a tökéletest, a hibátlant, a Szentlélek sugallata ide vagy oda, mi, emberek a magunk tökéletlen nyelvén és hibás értelmével.
Vajon lefordíthatók-e az állatok hangjai? Közlekedhetünk-e az emberi nyelv és a világban benne lét e változatai között?
És ha sikerülne, milyen lenne az ő szemükkel látni a világot?
„Kár, / hogy nincsen olyan madaraskönyv, / mely részletesen tárgyal minden madarat, / és arra is kitér, / mi a kedvenc étele, / milyen az érzelmi élete, / mit szokott álmodni, / és milyennek látja a világot.” Az idén nyolcvanéves Oravecz Imre verse, A madármegfigyelő panasza a madármegfigyelő ontológiai vágyainak pontos artikulálása.
Henrik leszáll, körbenéz, állandóan mozgatja a fejét, hosszan figyel, s csak azután mászik be az odúba. Óvatosabbnak tűnik a széncinegénél, amely egy fával odébb fészkel, s az odú bejáratához érve rögvest el is tűnik benne. Nézem lentről, az itt-ott megkopott, fehér fémszéken ülök, Henrik szemmel tart engem. Nézem az emeleti szoba ablakából, a függöny mögül, ott már nem vesz észre, kattog a Nikon fényképezőgépem. Kertünk az övé is, az általunk ültetett fa az övé is, otthonunk az ő lakhelye is. Jó szomszédi viszony jellemez minket, meg egy kicsit több is, mert az utóbbi időben az egyik kedvenc madarammá vált.