A „bíróságok feltöltése” hosszú múltra tekint vissza Amerikában – beszélgetés Christopher Banks professzorral

Az amerikai Legfelső Bíróság tagjai régebben jórészt korábbi politikusok, kormányzók, szenátorok, tárcavezetők közül kerültek ki. Ezzel szemben ma a bírók legnagyobb része a kinevezését megelőzően az igazságszolgáltatás szereplőjeként szolgált. Mindezzel párhuzamosan, míg a kinevezési eljárása korábban jórészt zökkenőmentes zajlott, addig ma szinte minden esetben elkeseredett politikai ütközetbe csap át. Véleménye szerint mi magyarázhatja ezeket a változásokat?

Mindez talán nem is tűnik olyan kirívó ellentmondásnak, ha a szövetségi bírók élethossziglani kinevezések vonzerejét vesszük alapul, akik egy szakmai elitből kerülnek ki. Bár igaz, hogy a testület összetétele az utóbbi években sokszínűbbé vált, a demográfiai adatok tükrében továbbra is aránytalanul több a tehetős, protestáns fehér férfi. 

Miben következett be akkor lényegi változás?

A Szenátus előtt zajló megerősítési eljárások politikája, különösen azokban az esetekben, amikor az elnök és a Szenátus különböző politikai pártok kezén van. Vészjósló volt Ronald Reagan elnök jelöltjének, Robert Borknak az elgáncsolása 1987-ben. A Legfelső Bíróságon Louis Powell bíró helyére szánt, és az uralkodó szellemi felfogásból kilógó

mert a mérleg nyelveként ő dönthette volna el a kultúrharchoz tartozó kérdéseket. Bork nyíltan képviselte az originalista alkotmányértelmezést, amely azért veszélyeztette az abortuszhoz való jogot és sok más jogokat, mert elvetette azt a felfogást, miszerint az alapvető jogoknak nincsen zárt listája. Dacára annak, hogy Bork magasan képzett jogász volt, a liberális érdekcsoportok mégis csatára mozgósítottak, és egy alulról megszervezett jelentős harcban a Szenátus elgáncsolták Bork kinevezését. Ez precedenst teremtett, és azóta az ideológiai szembenállók és érdekcsoportok a felsőbíróságra való kinevezéseket egyre tüzetesebb vizsgálat alá veszik. 

Ugyanakkor a bírósági politika már korábban is része volt az amerikai elnökök politikájának. Véleménye szerint mikor vált döntő jelentőségűvé?

Valóban, a „bíróságok feltöltése” hosszú múltra tekint vissza Amerikában. A modern időkben, az újraválasztását követően Franklin D. Roosevelt elnök még a Legfelső Bíróság tagjainak kibővítésével is megpróbálkozott, mert a bírók több ízben is elutasították a gazdasági válság miatt született New Deal program szövetségi végrehajtását. A modern elnökök, különösen Ronald Reagan, George W. Bush és Donald Trump az ideológiai elképzeléseiknek megfelelő jelölteket neveztek ki, míg más elnököket, mint például Jimmy Cartert, Bill Clintont vagy Barack Obamát más megfontolások vezettek, ideértve a testület sokszínűségének növelését vagy a szakmaiság erősítését.

amelyet Amy Coney Barett kinevezésével sikerült megszilárdítani. Összességében elmondható, hogy a szövetségi bírósági kinevezések gyakran attól függnek, hogy ki a Fehér Ház aktuális lakója, és hogyan képzeli el a bíróság alakítását. 

A kritikusok arra mutatnak rá, hogy az 1950-es évektől kezdve bírók között egyre inkább teret nyert az „élő alkotmányosság” teória. A modern republikánus elnökök az originalizmust éppen ezen folyamat ellensúlyozása érdekében karolták fel, ugyanakkor törekvéseik gyakran kudarcot vallottak. Ön hogyan látja ezt a bírósági filozófiát?

Az originalista bírák a véleményem szerint nem sokban különböznek az élő alkotmányosság teóriáját valló bíróktól abban az értelemben, hogy végső soron mindkét jogértelmezés közpolitikák előmozdítására törekszik. Maga Antonin Scalia is bevallotta egyes írásaiban, hogy néha „nyúlszívű” originalista volt, ami azt jelentette, hogy az originalista alkotmányértelmezés alapján nem tud mindig bírói önmegtartóztatást tanúsítani. A nem originalista, vagyis az „élő alkotmányosság” teóriájának talaján álló bírók szintén arra használják a jogértelmezést, hogy azzal bizonyos eredményeket érjenek el. William Brennan a halálbüntetéssel kapcsolatos érvelésében nyíltan bevallotta, hogy a nyolcadik alkotmánykiegészítés kegyetlen és szokatlan büntetéseket tiltó fordulatát a „a fejlődő erkölcsi mércék” kontextusában szükséges értelmezni. A jelenlegi, John Roberts vezette Legfelső Bíróságon a Stephen Breyer által képviselt pragmatizmus is tulajdonképpen az élő alkotmányosság egy változatát testesíti meg. Talán az egyetlen különbség az originalista és a nem-originalista bírák között, hogy az előbbiek nem vallják be, hogy valójában jogot alkotnak, míg az utóbbiak inkább hajlanak ennek elismerésére.

Ha vetünk egy pillantást az érem másik oldalára, akkor véleménye szerint hogyan befolyásolja az elnökök bírósági politikája vagy akárcsak egy üres hely a Legfelső Bíróságon a választások végeredményét?

A 2000-ben meghozott Bush kontra Gore, valamint Donald Trump elnök azon jelenlegi szándéka, hogy a 2020-as elnökválasztási eredményeket bíróság előtt támadja meg, tulajdonképpen mindent elmond arról, hogy a Legfelső Bíróág hogyan gyakorolhat hatást egy-egy elnökválasztás kimenetelére.

azzal, hogy a leadott szavazatok vitatható újraszámlálását leállították Floridában, ami kulcsjelentőségű államként elegendő elektori szavazatot szolgáltathatott akár az egyik, akár a másik oldal javára. A bírósági vita egyik kulcspontja az volt, hogy vajon véget kellene-e e vetnie a választásnak azzal, hogy a szövetségi joggal összhangban kimondják az újraszámlálás leállítását. A különvéleményt megfogalmazók álláspontja szerint mindez egy bírói úton nem megítélhető, politikai kérdésnek számít. A többségi álláspont szerint ugyanakkor a bíróságnak valamilyen módon rendeznie kellett a választást azért, hogy elkerülhető legyen egy alkotmányos válság. 2020-ra ugorva, Trump kampánya idejekorán kijelentette a győzelmet, azt megelőzően, hogy a csatatér államokban a szavazatokat összeszámolták volna. Ezzel pedig megágyazott azon a perek előtt, amelyek kétségbe vonják a választások legitimitását, és ezzel együtt politizálják ezt a kérdést az eljárásokban. Éppen ezért lehet döntő jelentősége annak, hogy kik is alkotják a Legfelső Bíróságot, hiszen ez könnyen olyan helyzetbe kerülhet, hogy eldöntheti a vitatott választások végeredményét. Ezért tartotta életbevágóan fontosnak a Trump elnökség, hogy Amy Coney Barrett-t még időben kinevezhesse a bíróságra.

Bár a bírói hatalomról úgy tartják, hogy a leggyengébb a három hatalmi ág között, ennek dacára mégis képes kulcsjelentőségű elméleti vitákat befolyásolni vagy akár még el is dönteni. Ön a társszerzője a The U.S. Supreme Court and New Federalism című könyv szerzőjének, amelyben a szövetségi kormányzat és a tagállamok közötti hatalommegosztás elvét veszi szemügyre. El tudja magyarázni az alkotmányjogi elv funkcióját, valamint azt, hogy miért került előtérben a szövetségi bíróságok előtt folyó jogvitákban?

A „Mi a nép” kontra „Mi az államok” dilemmája az Egyesült Államok megalapítása óta szerves része az alkotmányos struktúráról zajló vitákban. Az országalapítás idején

illetve akár még teljesen fel is oldhatja a tagállami szuverenitást, ellehetetlenítve az államok arra vonatkozó hatáskörét, hogy olyan kérdéseket szabályozhassanak önállóan, mint például az oktatás és a házasságkötés, vagy akár saját büntetőjogi rendelkezéseken keresztül biztosíthassák a közbiztonságot. Ezzel szemben a föderalizmus támogatói, köztük James Madison, Alexander Hamilton és John Jay úgy érveltek, hogy egy új központosított kormányzat elengedhetetlen az ország egyesítése, valamint a Konföderációs Cikkek gyengeségeinek orvoslása érdekében. Ők kerültek ki győztesen, a szövetségi kormányzat és a tagállamok közötti hatalommegosztás elvét övező vita pedig azóta is tart. Ez a vita állt a rabszolgaság intézményének, a véres polgárháborúknak, illetve később a New Deal, a szegregált közoktatási intézmények megszüntetésének, a halálbüntetésnek, az abortuszhoz fűződő jognak, az azonos neműek házasságának, és legutóbb a rendkívül fertőző és halálos járvány idején a maszkhasználati szabályok és korlátozó intézkedések előírását övező viták középpontjában.

Véleménye szerint mennyire volt sikeres a konzervatív William Rehnquist és John Roberts a szövetségi kormányzat és a tagállamok közötti hatalommegosztás elvének érvényre juttatásában? Mit várhatunk a következő években ezen a téren?

Nincs tudományos konszenzus a Nixon elnökség idején megkezdődött, majd a politikai és bírói küzdelmek előterébe került, a tagállami szuverenitást és tagállami jogok helyreállítását célzó új felfogás (new federalism) hatékonyságát, illetve hosszú távú hatását övezően. A William Rehnquist által vezetett testületben az egyik fő vita a politikai garanciákhoz kapcsolódott. Egyfelől

Másfelől pedig, ezzel szemben, a liberális bírók úgy vélték, hogy a szövetségi bíróságoknak nem szabad az olyan jogi vitákban dönteniük, amelyek a tagállami funkciókba beavatkozó szövetségi szabályok alkotmányosságáról szólnak, tudniillik az alkotmány maga elegendő politikai garanciát jelent a tagállami érdekek megóvásához. A Rehnquist korszak (1985 – 2005) néhány kulcsjelentőségű döntésében sikerrel és jelentős mértékben korlátozta a szövetségi hatalmat azzal, hogy korlátot állított Kongresszus hatáskörei elé az alkotmány kereskedelmi klauzulája, a tizedik alkotmánykiegészítés, a tizenegyedik alkotmánykiegészítés és a tizennegyedik alkotmánykiegészítés alapján indult jogvitákban. 

A szövetségi kormányzat és a tagállamok közötti hatalommegosztás elve ugyanakkor része a híres fékek és egyensúlyok amerikai rendszerének. Hogyan lendítheti működésbe a Legfelső Bíróság ezt az alkotmányos elvet?

Attól függően, hogy milyen az összetétele és melyek az ideológiai preferenciái, a Legfelső Bíróság ezt az elvet a szövetségi hatalom államokkal szembeni erősítésére, vagy éppen fordítva, a tagállami hatáskörök szövetségi kormányzattal szembeni erősítésére is használhatja. Ez tetten érhető olyan viták középpontjában álló ügyekben, mint például a halálbüntetés, az abortusz vagy az azonos neműek közötti házasság. Mikor ezt teszi a bíróság, akkor emlékezteti a politikai rendszert az adott kérdésben fennálló polarizáltságára, és ezzel párhuzamosan megerősíti az emberek demokratikus döntéshozatalban játszott részvételét, ugyanis megvizsgálja a szövetségi kormányzat vagy tagállamok alkotmányos felhatalmazásának túllépését.