Az utolsó (német) generáció

„Nem is nagy kár értük, mert a munka helyett tünciző, magukat az aszfalthoz vagy festményekhez ragasztó, a többieket a puszta bosszantás kedvéért terrorizáló, a fosszilis tüzelőanyagoknak hadat üzenő, de közben a szénbányákat nyitó zöld pártra szavazó, a tiltakozások után repülőre pattanva Thaiföldre utazó infantilis bandáért senki sem fog könnyet hullatni. Ezek a hitetlenek, akikhez nem ért el az üzenet, hogy »bízzatok: én legyőztem a világot!«, maguk akarnak megoldani mindent; úgy vélik, ha ők nem koncentrálnak eléggé, a Föld sem fog forogni. Emberek életével játszanak a sajátjuk mellett (szándékosan forgalmi vészhelyzeteket okozva felelőtlen demonstrációikkal), megtagadják a gyökereiket, múltjukat, kultúrájukat.

De úgy adja az Isten, hogy csak német generációból lesztek ti az utolsók! Keresztény fehér magyar európaiaknak még sok-sok generációja fog tanulni rólatok, röhögni vagy szánakozni ezen a kihalt emberfajtán, ezen a furcsa új neanderevölgyin, aki félreértette a világot, sem alkalmazkodni nem tudott, sem felismerni az élet értékeit és értelmét, benne a saját szerepét…

Ez az utolsó német (nyugati) generáció szépen átadja a helyét az életrevalóbbaknak, s majd száz év múlva a kontinens kormányfőinek találkozóján a magyar miniszterelnök – József Attila után szabadon – elmondhatja magáról: európaiak közt egy fehér.

És talán nem is fog sajnálkozni…”

Nyitókép: Creative Touch Imaging Ltd / NurPhoto / NurPhoto via AFP