Egy szóra állj meg, polgártársam, mielőtt lelőnéd a miniszterelnököt

Nyitókép: Sameer Al-DOUMY / AFP

Élet és halál között lebeg a Szlovák Köztársaság tizenkettedik (egyben ötödik és hetedik) miniszterelnöke. Nem egy csodálatos, nagy ember, nem a demokrácia mártírja, nem egy hős. Hanem egy politikus, aki választást nyert egy demokráciában, s ennek megfelelően tavaly október vége óta egy országot kormányozott. Kormányozna. Kormányoz majd, talán.

Amennyiben egyszerre író, biztonsági őr, liberális, neonáci és rasszista merénylője, Juraj Cintula tébolydaszökevény rosszul célzott, Deo volente. 

Nomármost – ilyen ugye a tankönyv szerint nincsen. Golyó általi halállal a politikai élet fehérjehulladéka szokott távozni a porondról, nyomort, halált és háborút hozó zsarnok szörnyszülöttek Adolf Hitlertől Nicolae Ceaușescun át az Egyenlítői-Guineát koncentrációs táborrá változtató Macías Nguemáig. Dicstelen, életellenes életeket gyakran koronáz dicstelen halál. De ha egy demokráciában – mindegy, milyenben – politikus pőre bőre tölténnyel találkozik, akkor ott valaki valamit nem ért. 

Elsősorban azt nem, hogy mi a viszonyunk nekünk, állampolgároknak a vezetőinkhez. Harmincnégy demokratikus esztendő láthatólag sem Szlovákiában, sem Magyarországon nem volt elég ahhoz, hogy társadalmaink egészébe beleivódjék:

Akarhat éppenséggel lenni bármelyik, de egyiknek sincs módja lenni. Ennek megfelelően sem jelenlététől, sem eltűntétől nem lesz radikálisan más semmi. Egy politikus teremthet az emberi életnek élhetőbb és kevésbé élhető kereteket, kipattanhat a fejéből jó ötlet vagy marhaság, ereje teljében még az ország gazdasági fejlődésén is fékezhet vagy gyorsíthat valamicskét. De ez a mi kis életünk szempontjából majdnem mind jelentéktelen smafu. Létezésünk alapvető kereteit, hazáink természetes szövetségi rendszereit, a fejlődés általános irányát nem tudja átírni a politikus, ha tótágast áll, akkor sem. Egy szabad országban – és itt a „szabadot” a létező legkiterjesztőbb értelemben írom, hogy beleférjen Kanadától Kínáig minden is: egy olyanban, ahol az állam nem akadályozza polgárait a maguk esze szerinti létezésben – sikereink és kudarcaink kovácsai alapvetően magunk vagyunk. Egészen bizonyosan nem a miniszterelnök az.

Állj meg tehát egy szóra, polgártársam, mielőtt lelőnéd a miniszterelnököt.

Mondom máshogy is: ne gyűlöljük a politikusokat. Nem azért, mert erényes emberek volnának egytől egyig, hanem azért, mert értelmetlen őket gyűlölni. Kim Dzsongun alattvalói vagy az orosz-ukrán háborúban elesett katonák talán mondhatják, hogy sorsuk vezetőik miatt alakult így. A Robert Fico, Olaf Scholz vagy Orbán Viktor által kormányzottakra viszont ez egészen bizonyosan nem igaz. Kár tehát pazarolnia rájuk bárkinek a kibocsátójára egyébként is visszaspriccelő gyűlöletet.

Ami tegnap Szlovákiában, utána meg párezer honfitársunk fejében történt, az nem egyszerűen „a szlovák demokrácia legszomorúbb napja”, mint azt Matúš Šutaj-Eštok szlovák belügyminiszter a besztercebányai kórház aulájában tegnap este kijelentette, hanem véres mementó mindannyiunknak. Miközben országainkban már berendezkedett a felnőtt, érett polgárokra kalibrált demokrácia, néhányan még mindig nem tudják, mi a dolguk benne. Ami nagy baj. Tegnap láttuk, hogy mekkora.

Mi, tollforgatók viszont jó, ha tudjuk: dolgunk, hogy mindazok, akik szükségét éreznék golyót ereszteni Orbán Viktor, Magyar Péter vagy Donáth Anna fejébe, napi munkánk nyomán ezt legfeljebb képletesen tegyék meg, nagyokat fújva a szavazólapra.

Egyetlen pártkommüniké, poszt vagy publicisztika olvasója sem gondolhatja, hogy személyes nyomorúságának okozója egy konkrét politikus. Mert gyilkos hazugság ez, melynek veszélyei valósak. Nyitrabánya lidérce. Meg a miénk.

Isten tartsa szorosan Robert Ficót – és minket.

*