Ha az Egyesült Államok nem Kína ellen, hanem Kínával együtt alakítaná a jövőt, a világ minden szempontból jobb hellyé válna. A Fehér Házban azonban süketek a fülek, zártak az ajtók és egyre temetőszagúbb a homály.
A Makróm Intézet elemzőjének írása.
A Biden-kabinet tagadja, hogy Kína gazdasági megfékezése lenne a célja, és ragaszkodik ahhoz a verzióhoz, hogy kizárólag Peking katonai erősödése miatt vezet be exporttilalmat a chipipari csúcstechnológiás eszközökre. A hivatalos narratíva szerint „nem félünk mi a gazdasági versenytől, kizárólag a katonai területen fékezünk, egyébként minden rendben, lássuk, ki a jobb!”.
A jelek azonban nem arra mutatnak, hogy ez az érvelés megállná a helyét, és nem a kínaiaknak lenne igazuk, akik úgy vélik, lehet bűvészkedni a szavakkal, de valójában az ő gazdasági felemelkedésük ellen vet be az USA minden gazdasági fegyvert. Féltve a világkereskedelemben betöltött pozícióját és rettegve attól, hogy kínai vezetéssel vagy erős részvétellel olyan tömbök jönnek létre, amelyek alternatívát kínálhatnak az Egyesült Államok hegemóniájára.
Ezt támasztja alá, hogy Bidennek – bár a 2019-es elnökjelölti kampányban éppen azt magyarázta, mennyire rossz az az USA gyártóinak és fogyasztóinak – esze ágában sem volt eltörölni a Trump által Kínára kivetett extravámokat. Sőt: a későbbiekben azt tekintette alapnak, arra építette rá a technológiai exporttilalmakat, a kínai kereskedelemmel kapcsolatos tiltó rendelkezéseket, erre húzva rá a hivatalos kommunikációban használt „leválás”, majd annak valódi értelmétől megijedve a „kockázatmentesítés” politikáját. Hogy ezeknek mennyi eredménye van és lesz? A jelek szerint nem sok, az exporttilalmak mindössze lökést adtak Kínának ahhoz, hogy újra megtegye azt, amit a történelme folyamán már számtalanszor: saját maga állítja elő azt, amit mások nem hajlandók eladni neki.
A Foreign Policy a minap hosszú elemzésben mutatott rá, hogy az exporttilalmak soha nem vezettek eredményre a modern Kínával szemben, annak technológia fejlődését egyszer sem sikerült meggátolniuk. 1949-től, a Kínai Népköztársaság megalakulásától számtalan próbálkozás volt erre, ám mind kudarcot vallott.
Ez történt akkor, amikor 1993-ban Clinton elnök a műholdas technológiát próbálta meg széfbe zárni Peking elől, az azonban saját programja eredményeképpen ma már 540 műholdat keringet a fejünk felett. Ugyanez történt a GPS esetén is: az USA mindent megtett, hogy korlátozza Kína hozzáférését a technológiához, ám az válaszul létrehozta a BeiDou navigációs rendszert, amely pontosságban mára lekörözte nyugati versenytársát.
A legijesztőbb példa a nukleáris területről való: a hidegháború első évtizedeiben maga a Szovjetunió tartotta vissza az atombomba építéséhez szükséges technológiát és tudást Peking elől, az azonban 1964-ben már sikeresen el is végezte az első kísérleti robbantását, ezzel az ötödik olyan állam lett a világon, amelynek volt nukleáris fegyvere. A sort lehetne folytatni az 5G-vel, a kereskedelmi drónok fejlesztésével vagy az elektromos járművekkel: mind egytől egyig olyan példa, ahol a külső tilalmak ellenére Peking saját kútfőből vagy a legerősebb versenytársa lett a Nyugatnak, vagy egyszerűen letarolta azt.
A történelmi példák mind egyetlen dologra mutatnak, még akkor is, ha a Fehér Ház nem tudja vagy nem akarja értelmezni azt:
minden olyan esetben, amikor Washington Kína technológia fejlődését próbálta megakadályozni, egyrészt kudarcot vallott, másrészt a kedvezőtlen gazdasági és geopolitikai hatásokat elsősorban ő szenvedte el.
A Biden-kormányzat a legnagyobb hibát ott követte el, hogy nem volt hajlandó figyelembe venni Kína megtorló képességét egy kereskedelmi háborúban. Az igaz, hogy Pekingnek jelenleg még nincs naprakész csúcstechnológiája, ellenben van valamije, ami a világ többi részének csak igen korlátozott mennyiségben áll rendelkezésére: nyersanyaga.
Amikor az USA és szövetségesei (Hollandia révén az egész EU idetartozik) bejelentették az exporttilalmat a csúcstechnológiás chipekre és az azok előállításához nélkülözhetetlen berendezésekre, Kína leadott egy figyelmeztető lövést: exportkorlátozásokat vezetett be két, a zöldátálláshoz nélkülözhetetlen kritikus alapanyag, a gallium és a germánium esetében.
Ez azonban csak kóstoló volt, amellyel Peking üzenni akart a Nyugatnak:
a kölcsönösség elve kizárja az egyoldalúságot, legyen szó prosperáló kereskedelemről vagy annak ellenkezőjéről.
Az ázsiai nagyhatalom az elektromosjármű-iparhoz és minden olyan területhez szükséges nyersanyaggal büszkélkedhet (gyakorlatilag egyeduralkodóként), amelyek kereskedelmi leállása esetén globálisan megfeneklene minden terv a klímavédelemről, a zöldátállásról, a csúcstechnológiára épülő gazdasági váltásról.
Ám Kína nem csak azért van monopolhelyzetben, mert a Nyugatnak nincsenek hasonló mennyiségben nyersanyagai, hanem azért is, mert rajta kívül mindenki elaludt.
Miközben Peking évtizedek óta csúcsra járatta a kitermelést, a finomítást, globálisan kötötte meg a bánya- és kitermelési koncessziókat, kikötőhasználati jogokat szerzett, a Nyugat még mindig az infrastruktúra kiépítésével bíbelődik, ami egy szimpla kitermelés beindításánál akár 5 évet is jelenthet, nem beszélve a környezetvédelmi engedélyek (a ritkaföldfémek feldolgozása nem a legzöldebb tevékenység) és a szakképzett munkaerő megszerzéséről. Hogy utóbbi mennyire nehéz, annak ékes példája a tajvani TSMC chipgyártó, amely (a hivatalos verzió szerint) azért nem tud termelést kezdeni az USA-ban, mert egyszerűen hiányzik hozzá a megfelelő létszámú és tudású munkás.
A helyzet az, hogy az exporttilalmat erőltető USA-t Kína látja el nyersanyaggal és feldolgozott kritikus ásványokkal ahhoz, hogy előállítsa azokat a termékeket, amelyeket aztán nem akar eladni az ázsiai nagyhatalomnak. Tekintve ezt a rendkívül egyszerű alapfelállást, nem nehéz úgy vélekedni, hogy az Egyesült Államok vagy nincs tudatában a lehetséges következményeknek, vagy egyáltalán nincs pragmatikus koncepciója a kínai kereskedelemmel kapcsolatban.
Fotó: Hszi Csin-ping kínai és Joe Biden amerikai elnök találkozója a G20 csúcstalálkozója előtt, 2022. november 14-én.
MTI/EPA/Hszinhua
Amióta az USA bevezette az exporttilalmakat, a leghevesebben nem is Kína tiltakozik, hanem az amerikai chipgyártók. A Fehér Ház döntése ugyanis kirántotta elzárta előlük a világ legnagyobb piacát: az Egyesült Államok kereskedelmi kamarájának statisztikái szerint 2019-ben
a kínai székhelyű cégek 70,5 milliárd dollár értékben importáltak chipeket az USA-ból, amely az amerikai vállalatok bevételének 37 százalékát tette ki.
Az NVidia esetén a profit egyötöde származik/származott az ottani piacról, így teljesen érthető a vállalat vezérének őrjöngése és érvelése arról, miként lövi lábon magát az USA a saját exporttilalmával, és mekkora károkat fog az okozni az amerikai gazdaságnak.
Hogy a történet még logikátlanabb legyen, nem árt megemlíteni az amerikai tiltó intézkedések egy másodlagos, de nagyon súlyos hatását.
A Kínába irányuló eladásokból származó hatalmas bevételtöbbletet az amerikai vállalatok habozás nélkül pörgették vissza a kutatás-fejlesztésbe. Pontosan tisztában vannak azzal, hogy emiatt képesek az élmezőnyben maradni. Ha eljátszanánk a gondolattal, hogy mi történne egy totális kereskedelmi háború, vagyis egy chipekre kivetett teljes, Kínába irányuló exporttilalom esetén, akkor a következő lesújtó adatokat kapnánk:
az amerikai vállalatok 83 milliárd dolláros éves bevételtől esnének el, és 124 ezer, többnyire magas hozzáadott értékű munkahelyet kellene megszüntetniük. Emellett legalább 12 milliárddal csökkenteniük kellene éves kutatás-fejlesztési költségvetésüket, és 13 milliárddal a tőkekiadásaikat.
Ez egyenes út lenne a versenyképességi leszakadáshoz. A problémát az USA chipgyártói kristálytisztán látják, a zsebükön pedig máris érzik. Érthető, hogy a nagy félvezetőipari vállalatok közös közleményben fordultak a Biden-kormányhoz, hogy az legyen kedves befejezni a tilalmi rendeletek meghozatalát, főleg úgy, hogy előtte nem egyeztet a leginkább érintett hazai szereplőkkel. Ahogy fogalmaztak: Washington lépései a „túlságosan széles körű és egyoldalú korlátozások bevezetésére azzal a kockázattal járnak, hogy csökkentik az Egyesült Államok félvezetőiparának versenyképességét, megzavarják az ellátási láncokat, jelentős piaci bizonytalanságot okoznak, és Kína eszkaláló megtorlását idézik elő”.
A vállalatok emellett rámutattak történetünk kiindulópontjára is: a Kína elleni intézkedések egyáltalán nem akadályozzák meg a távol-keleti ország technológiai fejlődését. Egyrészt más államok vidáman fognak kereskedni Pekinggel, megköszönve az USA izompolitikájának, hogy kizárja saját magát a versenyből, másrészt milliárdokat kezd költeni a kutatás-fejlesztésre, és előbb-utóbb előrukkol a saját gyártmányú, csúcstechnológiás félvezetőjével. Ez előbb következett be, nem utóbb. Annyira gyorsan, hogy már nemcsak a gyártók, de maga az amerikai kormányzat is bepánikolt.
Kína az egyes vállalataira (elsősorban a Huaweire) kivetett szankciók előtt békésen megelégedett azzal, hogy szépen megvásárolta az USA-tól (Hollandiától, Japántól) a csúcstechnológiás félvezetőket és alkatrészeket, majd elsősorban az összeszerelésre, illetve az eladási piacra összpontosított, a saját chipgyártásában pedig elfogadta középmezőnyben betöltött szerepét.
A fejlett félvezetőkre kivetett teljes amerikai exporttilalom azonban mindent megváltoztatott:
Washington – szándékaival éppen ellentétesen, igazolva saját gyártói aggodalmát – gyakorlatilag belehajszolta Kínát abba a versenybe, amelyből eleve ki akarta zárni.
Az USA most kezd ráébredni mind Kína megtorlási potenciáljára, mind arra, hogy az innováció területén Peking a saját kezébe veszi az irányítást. A bizonyíték a már csúcstechnológiás, saját kínai fejlesztésű és gyártású, 5G-s chippel ellátott Huawei Mate 60 Pro lett, amelynek piacra dobása derült égből villámcsapásként érte az USA szankciós politikán alapuló, megingathatatlannak hitt önbizalmát. Az, hogy a telefon megjelenhetett a céget sújtó szigorú amerikai szankciók ellenére, jól mutatja, mennyire hiábavaló, átgondolatlan és a következményekkel egyáltalán nem jól kalkuláló alapokra épült az amerikaiaknak a Kína technológia megfojtását célzó stratégiája.
Ha az amerikai Kína-politikának bármikor is az volt a célja, hogy „rossz zsaru-jó zsaru” módszerrel változtasson a pekingi berendezkedésen, akkor az teljes kudarcot vallott. Amennyiben az időnként meglepő nyíltsággal kommunikált együttműködési szándékok valódiak voltak, akkor a Fehér Ház előtt ott a példa, milyen az, amikor Peking magáénak érzi a közös érdekeket, és nagyon is hajlandó win-win szituációkba belemenni.
Több amerikai tanulmány is ugyanarra a következtetésre jut: minden esetben, amikor Kínával szemben a bizalom és nem a tiltás politikája működik, Peking nemhogy hajlandó együttműködni, de maradéktalanul teljesíti is a kötelezettségeit. Ilyen területek a klímacélok érdekében hozott intézkedések, a globális egészségügy érdekében tett vállalások vagy az egész világ pénzügyi stabilitása érdekében meghatározott döntések. Az a csökönyös kormányzati elképzelés tehát, miszerint a Kínával való együttműködés nem előnyös az Egyesült Államoknak, egész egyszerűen nem igaz.
Valóban ideje lenne, hogy az USA kormánya újragondolja a saját módszereit. Nemcsak azért, mert a szankciós taktikák egyáltalán nem tudták megállítani Kína technológiai fejlődését, de azért is, mert a globális rábeszélőképessége meglehetősen megcsappant. A globális kelet és főként a globális dél ugyanis egyáltalán nem véli úgy, hogy bármiféle előnye származna abból, ha a Fehér Ház érdekeinek megfelelően viselkedik Pekinggel szemben. Pragmatikus megközelítésük éles ellentétben áll az USA módszereivel, amelyek éppen saját érdekeit, geopolitikai és gazdasági vezető szerepét ássák alá.
Amint arra a Foreign Policy hivatkozott esszéje is rámutat: Amerikának felvilágosultabb technológiai politikát kellene folytatnia, azokra a szegmensekre helyezve a hangsúlyt, amelyek támogatják és növelik innovációs vezető szerepét, megtartva azonban a nemzetbiztonságinak vélt fenyegetések elhárításának lehetőségét.
Egy zéró összegű játszma erőltetése egyébként még az amerikai kormány értelmezésében is egyenlő lenne a teljes gazdasági katasztrófával, nem beszélve arról az unalomig ismételgetett tényről, hogy Kína nélkül az egész globális zöldátállási terv repülhet a kukába. Az együttműködés szorgalmazása olyan területeken, amelyek mindkét fél (és a világ számára is) előnyökkel járna, új fejezetet nyithatna a kapcsolatokban. Jelenleg az USA és az EU azon igyekszik, hogy a technológiai együttműködésekből kisatírozzanak bizonyos területeket, ez az irány azonban nemcsak kereskedelmi háborúhoz, de egy idő után gazdasági elszigeteltséghez is vezet.
Ha az USA változtatna a Kínával szembeni gazdasági magatartásán, és valóban az általa váltig hangoztatott párbeszédet helyezné előtérbe, a lassan beinduló közös együttműködések révén nemhogy csökkenne, de nőne a világban betöltött pozíciójának megítélése. Egy észszerű politika kiépítése mindenekelőtt pragmatikus filozófiát igényelne az izmok mutogatása helyett. Ennek az Egyesült Államok – saját döntései és szereptévesztése miatt – jelenleg teljesen híján van.
Nem lenne bölcs dolog megvárni a pillanatot, amikor Kína kényszeríti rá, hogy szedje elő a sufniból, fújja le róla az elmúlt évtizedek porát és illessze vissza az őt megillető helyre.
Nyitókép: MTI/EPA pool/Shawn Thew
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.
A nyugati vágyvezérelt gondolkodás szerint a háború után Oroszország visszatér majd a nyugati orientációhoz, hiszen az európai kultúrkörbe tartozik – a valóság azonban nem ez.
Ehelyett azt ecsetelte, hogy az összes kampánya minden magyar jogszabálynak megfelelő módon történt.
Egy török bevándorló ellen tilos a negatív diszkrimináció, de egy keletnémetet nyugodtan kirekeszthetsz – mondja Katja Hoyer német történész, aki nagy sikerű könyvet írt az NDK történetéről.
Sajnos nemcsak a fővárosban, de vidéken se múltak el nyomtalanul ezek az „embert próbáló”, „leszakadást hozó”, a „kultúrát megvető” évek...
Mert ha elkezdődik a rendszer lebontása, abban nekünk is részünk van.
A Nyugat most tünteti el az összes valódi rítusát, hogy az ürességgel és az abnormalitással helyettesítse.
A nyugati vágyvezérelt gondolkodás szerint a háború után Oroszország visszatér majd a nyugati orientációhoz, hiszen az európai kultúrkörbe tartozik – a valóság azonban nem ez.
Ehelyett azt ecsetelte, hogy az összes kampánya minden magyar jogszabálynak megfelelő módon történt.
