A rendszerváltozás euforikus élménye

„Komolyra fordítva a szót, semmi kétségem sincs, hogy – történjék velem bármi – az életem tőkesúlyát az a pár esztendő adja (a nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek elejéig), amikor cselekvő részese lehettem a magyar történelem egyik legnagyobb, legjobb és legszerencsésebb fordulatának, a rendszerváltozásnak. Amikor meglepő könnyedséggel és gyorsasággal jutottunk át a diktatúrából a demokráciába, a nagyhatalmi elnyomatás hosszú korszaka után egyszerre ölünkbe hullt a nemzeti önrendelkezés lehetősége, amikor Ady »Kompországa« véglegesen és visszavonhatatlanul kikötni látszott a nyugati parton.

S amikor legrosszabb rémálmainkban se hittük volna, hogy két évtized-negyedszázad múltán eljuthatunk abba a gyászos, gyalázatos állapotba, amelyben vagyunk. Ráadásul nem külső hatalmi erőszak eredményeképpen (mint korábban többször), hanem magunknak köszönhetően. Mindenekelőtt azoknak, akik a múlt század eminens magyar demokratájának, Bibó Istvánnak a nevét vették föl egykoron. (Az ifjabb Bibónak szokták volt mondogatni a rendszerváltozás éveiben: milyen kár, hogy szegény apád ezt már nem érhette meg. Most ezt mondhatjuk: milyen jó, hogy ezt se érte meg.) (…)

Hogy mi vár még ránk, mai magyarokra, nem tudom. Aki sikeres szereplője lehettem demokratikus rendszerváltozásnak, majd sikertelenül próbáltam gátolni az antidemokratikus rendszer-visszaváltoztatást, már nemigen izgatom magam. Mostanában szegény Balaskó Jenő mondata jár a fejemben, aki a halála előtt ezt mondogatta: »Tudod, hű vagyok én a hazámhoz – de már nem szeretem.«”