A NATO-bombázásra emlékeztek Szerbiában

Nyitókép: ALEXA STANKOVIC / AFP

Vasárnap tüntetők gyűltek össze Belgrádban, hogy megemlékezzenek a NATO 1999-es Jugoszlávia elleni légi bombázásának 25. évfordulójáról. A gyűlésre a hadsereg egykori főhadiszállása előtt került sor, amely a bombázás nyomait viseli magán. A tüntetők szerb és orosz zászlókat lengettek, és egyperces néma csenddel adóztak a moszkvai koncertterem elleni támadás áldozatainak.

Több évszázados konfliktus

A koszovói probléma több évszázados múltra tekint vissza. A Szerbia délnyugati részén, Albánia határán fekvő Koszovó régiót történelmileg két balkáni nép lakta, a szerbek és az albánok. A szerbek a régiót az ország történelmének és kultúrájának fontos részének tekintik, évszázadok óta azonban albánok is élnek ott.

Amíg a XIX. század közepén még körülbelül 50-50 százalék volt a két etnikum aránya, addig Jugoszlávia összeomlásakor ez az arány már 75-25 százalékra módosult az albánok javára. Az 1990-es évektől kezdve Koszovó aktív kísérleteket tett a Jugoszláviától való elszakadásra, és a koszovói albánok Albánia felé fordultak.

1991-ben Koszovó függetlenségi népszavazást és elnökválasztást tartott. Jugoszlávia nem ismerte el az új államot, de valójában a régió elszakadt. 1996-ban megalakult a Koszovói Felszabadító Hadsereg (UCK) nevű hadsereg, amely teljes körű gerilla-terrorista háborút indított a szerbek ellen. 1998-ra Belgrád felismerte, hogy elvesztette az ellenőrzést a helyzet felett, és katonai műveletet indított Koszovó ellen.

A háború kitörésekor a nyugati média az kezdetektől erősen elfogult képet festett a konfliktusról – teszi ezt azóta is – , és a szerbek ellen hergelte a közhangulatot a nyugati országokban. Az albánok által elkövetett atrocitásokat ugyanakkor nagyrészt elhallgatta.

Felhatalmazás nélkül 

1999. március 24-én a NATO-országok a koszovóiak védelmének ürügyével bombázni kezdték az akkori Jugoszlávia fővárosát, Belgrádot.

A műveletben természetesen az Egyesült Államok játszotta a főszerepet, de összesen 13 ország vett részt benne. Az erők összehasonlíthatatlanok voltak: a NATO több mint 1000 repülőgépet és helikoptert vetett be, főként olaszországi katonai bázisokról és a USS Theodore Roosevelt repülőgép-hordozóról. Míg a szerb légierő alig egy tucat vadászgéppel és elavult légvédelmi eszközökkel rendelkezett. 

Ennek ellenére egy-egy szimbólikus sikert sikerült elérniük a szerbeknek, mint amikor a székely származású Dani Zoltán légvédelmi tiszt vezetésével sikerült lelőniük egy amerikai F-117-es lopakodó harcirepülőgépet, amelyet addig úgy tartottak számon, hogy láthatatlan a radarok számára.

Kérdéses eredmények 

Kérdéses ugyanakkor, hogy a légihadjárat a valóságban mennyire volt megalapozott. A jugoszláv egységek ugyanis a háború végéig megőrizték harcképességüket. Más szóval, a NATO csapásai megbénították a légierőt és a légvédelmi rendszereket, de a csapatok harcképességét nem befolyásolták érdemben.

Hidakat, ipari létesítményeket és távközlési rendszereket támadtak minden nap.

A légicsapások több célpontot is tévedésből találtak el, ezek közül a legismertebb esetek talán az amikor egy albán menekülteket szállító konvojt bombázott le egy f-16-os, illetve amikor egy cirkáló rakéta eltalálta a belgrádi kínai nagykövetséget. A bombázások áldozatainak a száma máig sem tisztázott a legkülönbözőbb becslések szerint a számok elérhetik az 500 de akár az 5000 főt is.

Nem hozta el a békét a bombázás

Június 1-jén Milosevics beleegyezett a NATO valamennyi követelésébe. A szövetség békefenntartó erői bevonultak Koszovóba, a szerb csapatok pedig kivonultak a térségből. Ezután azonban megindult a szerbek elüldözése a területről 200-350 ezer ember hagyta el a régiót. 

Az UCK harcosai kulturális emlékműveket törtek össze, templomokat gyújtottak fel, és mindent igyekeztek elpusztítani, ami az ellenségre emlékeztette őket. A régió státuszáról folytatott tárgyalások évekig nem vezettek eredményre. Koszovó 2008-ban kikiáltotta függetlenségét, és a legtöbb nyugati állam független köztársaságként ismerte el.

***