Bod Péter Ákos beizzította a kocsma-közgazdaságtant, hogy mindenki egy kicsit rosszabbul érezze magát

Nyitókép: Bod Péter Ákos (Ficsor Márton/Mandiner)

Ha jól értjük, Bod Péter Ákos közgazdász új hosszú távú célt adna a magyar gazdaságstratégiának, ami ki is merülne annyiban, hogy tekintetünket Romániára vetve igyekezzünk szomszédunkat előzni gazdasági fejlettségben.

állítólagos problémáink okát a választásokhoz közeledve pedig hol máshol, mint az állami szektorban keresi.

Bod Péter Ákos a V21 közösséggel már jó ideje az ellenzéki politika szellemi agytrösztje kíván lenni.  A szervezetben olyan volt szocialista miniszterekkel vállal szövetséget, mint Andor László, Balázs Péter, Bárándy Péter de Mellár Tamás is a tagok között található. A professzor korábban a V21 szervezettel Márki-Zay Péter miniszterelnök-jelöltet támogatta, míg 2020 őszén segédkezett az ellenzéki program gerincének az összeállításában, de a Karácsony Gergely vezette 99 Mozgalom alapítói között is feltűnt, a csoport most pedig Magyar Péter mögé állt be.

Ő volt az, aki egy nagy korábbi gazdaságpolitikai célkitűzésről 2013-ban bátran jelentette ki, hogy „lehetetlen elérni az egymillió munkahelyet”, amit persze sikerült megvalósítani. 2022 decemberében azt állította, hogy nem tud visszaemlékezni olyan évre, amikor olyan mértékben vesztette volna el a szuverenitását a magyar gazdaságpolitika, mint 2022-ben. A V21 tagjaként valamiért elfelejtette, hogy a Gyurcsány-válság idején a baloldal a lakosságra hárította a 2008 utáni gazdasági válság terheit. Ezt a megszorító „programot” a hazai balliberálisoknak a multinacionális vállalatok, nemzetközi gazdáik és a szintén senki által meg nem választott külföldi agytrösztök mondták tollba.

A gazdasági terroristák felvették a 12,3 milliárd eurós IMF hitelt is, adósságcsapdába szorítva az egész országot. Ettől függetlenül, a károkozás egy részét bár elismerve, de a csalódott fideszes a szakpolitikai tevékenységével mégis a Gyurcsány-kör hatalomba való visszajuttatásán ügyködött.

Legújabb cikke mondandójára rátérve: a kritikus sajtó egy része lényegében azt igyekszik bizonygatni, hogy a régiós országokkal, szomszédainkkal többnyire egy csoportban haladunk a felzárkózás útján és a nagyobb hátrányból indulók is képesek gyorsan közelíteni a régiós fejlettséghez. Ez nem meglepő, mivel a közvetlen szomszédokat nagyon sok esetben rengeteg adottság és tényező kapcsolja össze, meghatározó történelmi élményeik, intézményeik, növekedési és innovációs akadályaik illetve lehetőségeik és legfőképp geopolitikai mozgásterük nagyon erős hasonlóságokat is mutatnak, így a világ legtermészetesebb jelensége, hogy

Olyan verseny ez, amit egyes résztvevők felnagyítanak, de messzebbről, a világ távolabbi pontjairól nézve inkább komikusnak tűnik a százalékpontokkal kapcsolatos szőrszálhasogatás, hiszen a Világbanknál hazánkat a fejlett országcsoportban tartják nyilván. A régiós országok mára döntően eljutottak a legfejlettebb országok közé, így a konvergenciával kapcsolatos elemzések sokkal inkább rejtenek szakmai érdekességeket, mint gazdasági-politikai sorskérdéseket. Már nem az a kérdés, hogy bekerülünk-e az elitklubba, hanem hogy azon belül milyen helyezkedésre lesz lehetőség. 

Egyébként maga Bod Péter Ákos is úgy vélte 2020-ban – igaz, a rendkívüli 2019-es gazdasági növekedés tudatában –, hogy a GDP csak egy szám, ami már nem is számít, mert a magyar gazdaság helyzete nem írható le egy számmal.

Nos, ha most, nemzetközi válsághelyzetben ismét számítani kezd az a bizonyos szám (de mindig csak akkor, amikor lassabban növekszik), az azt jelenti, hogy a politikai közgazdász valóban sokkal inkább politikai állításokat tesz, mint szakmai-gazdasági jellegűeket. Ezzel az egyetlen probléma az lehet, hogy nem túl őszinte, és szakértői álruhában próbál a kormányzattal szemben politizálni, de ez a fent bemutatott politikai életutat látva nem is meglepő.

A választásokhoz közeledve persze érthető, hogy a politikai közgazdászok igyekeznek szándékaik szerint a magyar gazdaságpolitikát teljes egészében megkérdőjelező összehasonlításokat tenni.

A jelen és a múlt folyamataiból (Románia eddigi felzárkózási pályája) a magyar jövőre vonatkozó állításokat tesznek (a magyar felzárkózási célok megkérdőjelezése). Úgy tűnik, a kocsma-közgazdaságtan alapvető eleme a logikai furcsaságok mellett a románozás is és a románok (ők együtt, mindannyian?) megelőznek (miben, hogyan?) minket (minden magyart?) típusú, minden elemében általánosító hergelés. 

Az is üdvözlendő, ha egy cél ambiciózus, különben semmi értelme (lásd az egymillió új munkahelyet). Az ellenzéki politika stratégiai nívótlanságát leplezi le, hogy még egyik legképzettebb közgazdászuk is csak egy életminőségben mögöttünk lévő országot szándékozik megelőzni (?) és ezzel a következő évekre be is érné, szerinte ennyi van a gazdaságunkban. Ez lehet az ellenzéki erők gazdaságpolitikai közös nevezője, a nulla, ami egyébként érthető is, ha megnézzük, milyen hevességgel támadják a hazai növekedés motorját adó újraiparosítás programját és az elmúlt évek nagyberuházásait.

A magyar munkavállaló azonban feltételezhetően nem a képzeletbeli gazdag románhoz, hanem egyrészt néhány évvel ezelőtti önmagához, másrészt szomszédaihoz és ismerőseihez, esetleg kismértékben a korábbi generációhoz (szüleihez) viszonyítja saját anyagi helyzetét, ugyanúgy, mint bármely más ország állampolgárai. Ebben a tekintetben a jövedelem elosztása és a bevonó növekedés (amit mi teljesítményalapú mobilitásnak nevezhetünk) megvalósulása különösen fontos abban, hogy az egyén miként érzékeli a gazdasági folyamatokat. Az idei évre várt, hazai viszonylatban is kiugró reálbérnövekedési adatok valószínűleg sokkal inkább meghatározzák akár a politikai folyamatokat is, mint az absztraktabb szinten megjelenő, ellenzéki elitek által ránk erőltetni próbált kudarcélmény az állítólagos román lekörözés miatt. A GDP-frusztrációt a politikai térben épp akkor ébresztgetik egyes kutatók, amikor egyébként az egyetemi katedrán a fenntarthatóságra, a nemnövekedésre és a GDP-n túlmutató szempontokra igyekeznek felhívni a figyelmet. 

Erre hatalmas szüksége is van szomszédunknak, mert belátható időn belül nem fogja elérni a magyar életszínvonalat és gazdasági minőséget. Ha Románia valóban csodaország, akkor a román csodát kívánhatjuk minden szomszédunknak, de számunkra a továbblépésben ez már kevésbé releváns. 

Ráadásul számos adattal cáfolható vagy éppen árnyalható az ellenzéki narratíva.

Romániában a fejlettség növekedése teljesen – professzor úr egyik kedvenc kifejezésével élve – fenntarthatatlan módon zajlik, hiszen a nem beruházás-, vagy export-, hanem pusztán fogyasztásvezérelt román növekedés hatására felborult a külső egyensúly, az államadósság pedig 2010 óta jelentősen nőtt, miközben hazánknak sikerült megfognia az eladósodását és összességében csökkenő adóssággal növekedtünk 2010 után.

és amit mi 2010 után szerencsére már magunk mögött hagytunk. A növekedés érettebb, extenzív helyett intenzív szakaszában – ez inkább Magyarországra jellemző – az sem lenne meglepő, ha a növekedés egy-egy időszakra lassulna, főleg azért, mert komoly szerkezeti átalakulások zajlanak, amelyek már a következő növekedési periódust alapozzák meg.

Ezen túl több tekintetben is versenyképesebb, erősebb helyzetű gazdaságról árulkodnak a magyar adatok.

Az exportkomplexitás tekintetében Románia 23. a rangsorban, hazánk viszont a 13. helyen található.

Magyarországon az FDI-állomány a GDP-hez képest 66 százalék, ez Romániában mindössze 38 százalékot tesz ki. A háztartások GDP-arányos nettó pénzügyi vagyona Magyarországon 109 százalék, Romániában viszont 59 százalék. Ez választ ad a fogyasztási összehasonlításokra is, hiszen a magyar háztatások nem fogyasztanak, hanem megtakarítanak. A román fejlettség (vásárlóerő-paritáson  számolt egy főre eső GDP az EU-27 arányában) növekedésének hátterében továbbra is jellemzően a magánfogyasztás bővülése áll, mindezt a kereslet növekedése és a nagy állami támogatások segítették. 

Nem véletlen az sem – ez kapcsolódhat a 81 százalékos magyarral szembeni 68,7 százalékos román foglalkoztatási rátához a 20-64 éves korosztályban –, hogy

ami a lakosság majd egyharmadát érinti, miközben hazánkban kevesebb mint ötödét, ami alacsonyabb, mint az uniós átlag. Az életminőséget megragadó puha változók sorából csak egyet kiragadva megemlítjük, hogy a románok ötöde angolvécével nem rendelkező háztartásban él, a magyaroknak mindössze 1,5 százaléka. A vásárlóerőparitással persze sokmindent jótékonyan el lehet takarni, akár saját magunk elől is, például a „minőségi fejlettség” különbségeit. Gondolhatunk itt többek között a globális innovációs index megannyi alindexére, amelyek igazolják, hogy

Bod Péter Ákos az elmúlt évek összes baloldali messiása mögé beállt, bennük mindig jobban hitt, mint a magyar gazdaságban, és eddig mindig csalódnia kellett. Most pedig sikerült rámutatnia arra a közismert jelenségre, hogy minél lentebbről érkezik egy ország, annál inkább van hova növekednie. A professzor szerint a GDP csak egy szám, ami nem számít, most mégis arra hivatkozik. Ebből az következik, hogy

A kocsma-közgazdaságtan gazdasági félelemkeltésének lényege ugyanis az, hogy a leghangosabb megszólaló a tekintélyével visszaélve az érzelmekre hat, mert mondandója egyébként tényszerűen nem jelent semmit. 

A szerző közgazdász

***