Halálbüntetés: a visszatartó erő visszatartó ereje

2015. április 30. 15:07

Lándori Tamás
Mandiner

A halálbüntetés kérdése egy izgalmas elméleti vita, ami persze enyhén szólva szofisztikáltabb, mint a kormányzati kommunikáció „napirendje”.

Az emberölések számának alakulása itthon az elmúlt ötven évben: az utolsó kivégzés 1988-ban történt, 1990-ben az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította az intézményt. A rendszerváltás első, vadkeleti éveiben megugrott az emberölések száma, de az ezredforduló óta látványosan csökken a számuk, immár a halálbüntetés eshetősége nélkül is.

*

Azt mondja VV Aurelio a Hír24-nek, hogy ő legalább kétszer olyan híres, mint a faszhelikopterezésén kesergő Bayer Zsolt. A valósághős elég szerényen becsült, ha azt vesszük, hogy a ValóVilágot egy rosszabb napon több ember nézi, mint a Magyar Hírlap eladott példányai számának harminc-negyvenszerese. Nem kérdés, ki a célközönség, ha nagy tételben akar népszerűséget növelni akár a politikai, akár a reality-szereplő.

A miniszterelnök be is száll a showbizniszbe, amikor azt mondja a trafikos gyilkosság kapcsán, hogy „napirenden kell tartani” a halálbüntetés kérdését, mivel a három csapás és a tényleges életfogyt önmagában nem elég visszatartó erő. Ezt a mondatát nyilvánvalóan nem azoknak címezte, akik tudják, a jelenlegi nemzetközi jogi és politikai közegben a halálbüntetés bevezetésének nem sok realitása van. Még kevésbé azoknak, akik hallottak már a kriminológia nevű tudományról, melynek nem új, hanem már legalább kétszáz éves állítása, hogy az elkövetőket nem a büntetési tétel növelése, hanem a lebukás rizikójának emelkedése, azaz a bűnüldöző szervek hatékonyságának javítása tartja vissza a bűncselekményektől.

„A nyilvánvalóan pszichopata, hidegvérű gyilkos agya elborul, már éppen emelné a fegyvert, miközben alaposan végiggondolja: ha elkapják, 2×2 méteres cellában, szobanövényként fogja végigvegetálni élete hátralévő évtizedeit. És arra a következtetésre jut, hogy ez neki így megéri. Mert hát mégsem végzik ki – és végül ezért öl.” Valami efféle gondolati ívnek kellene meghúzódnia a halálbüntetés visszatartó erejének szajkózása mögött, már ha lenne ott bármilyen gondolat. Miközben elég egyértelmű, hogy a gyilkosok nem gondolnak a következményekkel.

Persze már a három csapás és a TÉSZ bevezetése kapcsán is a visszatartó erő patronjainak sűrű durrogtatása nyomta el a szakmai vita hangjait. Most pedig csont nélkül beismeri Orbán a tévedést, hogy nem, mégsem csökkentették ezek az intézmények kellően az elkövetési hajlandóságot. De nem azt a következtetést vonja le, hogy akkor talán nem a büntetési tételek szigorítása, hanem valami más a megoldás. Inkább újra elsüti ugyanazokat a lózungokat a halálbüntetésről. Amit eddig ráadásul ők is elleneztek, legalábbis a Jobbik ilyen irányú kezdeményezéseit sosem karolta fel a kormányzat.

Pedig a halálbüntetés mellett számtalan észérvet is fel lehetne sorakoztatni. Gellér Balázs szerint például többek között azért is sántít az halálbüntetés alkotmánybírósági eltörlésének egyik alapjául szolgáló sólyomi gondolatmenet, mert a jogalkotó az önvédelemből elkövetett emberölést is jogszerűnek minősítheti (meg is teszi), tehát – ha ezt elfogadjuk – nem igaz az, hogy az állam nem jogosíthat fel valakit egy élet elvételére. Vagy az is figyelemre méltó megközelítés, miszerint a több évtizedes szabadságvesztés épp annyira sérti az ember élethez és méltósághoz való alapjogát, mint a halálbüntetés, ha nem jobban; tehát el kell engednünk azt a hamis eszmét, hogy ezen alapjog jelenleg abszolút és korlátozhatatlan.

És még számtalan elgondolkodtató argumentum született a témában, pro és kontra egyaránt. Ám a visszatartó erő nem sorolandó az észérvek közé. Az sajnos továbbra is a populista petárdák közé tartozik. Kár, mert a halálbüntetés kérdése egy izgalmas elméleti vita, ami persze enyhén szólva szofisztikáltabb, mint a kormányzati kommunikáció „napirendje”. Az értelmes eszmecsere feltétele az lenne, hogy azok beszéljenek, akik legalább kicsit értenek hozzá, s azoknak, akik legalább gondolkodni hajlandóak.

Jelenleg viszont a legnagyobb néppárt címért folyik a helyezkedés a Jobbikkal. Így hát akinek a demagógiánál és a végtelenül leegyszerűsítő nézeteknél többre van igénye, most fordítsa el a fejét és fogadja el: nem hozzá beszélnek.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://jog.mandiner.hu/trackback/15680