Ötvenmillió polgár

Miért különböztetik meg a nemzetiségeket Magyarországon, miért nem ismerik el hivatalosan például a vietnámiakat? – ezt kérdezte tőlem egy norvég kolléga évekkel ezelőtt az Európai Unió által egy nemzetközi újságírócsapatnak szervezett szemináriu­mon. Azt válaszoltam: Közép-Európában általános, hogy egy nemzetiséget akkor ismernek el törvényi szinten, ha régóta helyben lakik. Félig-­meddig megnyugodott, de nem jutott eszébe, hogy Norvégiának is van két őshonos kisebbsége, a finnek és a lappok vagy másként a számik. Őket sokáig másodrangú állampolgárként kezelték, be akarták olvasztani a norvégizáció jegyében. Egy horvát kollégával a katalán függetlenségi törekvések kerültek szóba. Ő a katalánoknak drukkolt, mert párhuzamot látott Jugoszláviából kivált hazája és a Spanyolországot otthagyni akaró Katalónia között.

A nyugati módon gondolkodónak a minden más szempontot elsöprő egyenlőség eszméje ugrik be. A közép-európainak magától értetődik a több száz éves múlt jelentősége. Évekkel később, most január közepén a saját határon túli, például Magyarországon vagy Ausztriában élő horvátokra gondolva a kolléga is keserűen könyvelhette el az Európai Bizottság döntését: az őshonos kisebbségek védelmét uniós szintre emelni szándékozó Minority SafePack lesöprését az asztalról. Pedig küzdelmes utat járt be a kezdeményező Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN).

A bizottság már az induláskor, 2013-ban kényelmetlennek tekintette az erdélyi magyarok által elindított ügyet. Az alapvetően mindent központosítani akaró brüsszeli bürokraták tagállami hatáskörbe tartozónak ítélték a kisebbségek védelmét. Nekik a bőrszín, a szexuális kisebbség uniós téma, a vallás, a nyelv nem az. 2017-ben az unió bíróságán folytatott hosszú pereskedés és a bizottsági regisztráció után az európai polgári kezdeményezés intézményének szabályai szerint időre összegyűlt a megfelelő számú aláírás, ráadásul a minimális hét helyett tizenegy tagországból.