E ponton érthető meg leginkább, miért a konnektivitást tartom a magyar felzárkózási stratégia legfontosabb hívószavának. A fogalom értelmezési lehetőségei azonban igencsak kuszák, ezért muszáj ismét egy kis kitérőt tenni.
A konnektivitás fogalmát számtalan eltérő jelenség leírására használhatjuk. Éppenséggel a neoliberális globalizációs modell prominens támogatói is előszeretettel használták ezt a kifejezést saját modelljük jellemzésére. És valóban, a spontán piaci logika mentén létrejövő kapcsolatok valóban jól értelmezhetőek a konnektivitás oldaláról. De ugyanígy előszeretettel használja ezt a kifejezést a modern Kína is. Utóbbi egyfelől saját történelmi hagyományainak újjáéledését látja benne (selyem út, új selyem út, BRI), másfelől egyfajta nemzetközi gazdaságpolitikai hívószót is lát benne. Felhívást a kínai gazdaság szereplőinek, hogy a világ minél több pontjával építsenek üzleti, kulturális stb. kapcsolatot. Míg előbbi esetén elsősorban spontán folyamatokról van szó, a másik állami felhívásra történik. Mind a kettő konnektivitás, mégis mást értenek alatta.
László Csaba kifogásolja a megteremtendő magyar konnektivitási modellben az állami szerepvállalás fontosságára tett megállapításaimat. Sajátos módon ezt úgy teszi, mintha – megfelelve a vonatkozó hagyományoknak – minden állami szerepvállalás egyenlő lenne a legszigorúbb kommunista tervgazdasággal. Ez minimum csúsztatás. Én
arra tettem javaslatot, hogy a magyar állam a konnektivitást mint külpolitikai és külgazdasági keretrendszert fogalmazza meg.
De azon túl, hogy az állam megteremti ezeket a kereteket, az arra érdemes vállalatokat támogatni is kell céljaik elérésében. Erre hoztam a cikkben példaként az OTP-t, a Molt és a 4iG-t. Magyarország erőforrásai ugyanis nem végtelenek, ezért luxus lenne arra várni, hogy az egyes piaci és kulturális szereplők – lényegében a nagy számok törvénye alapján – feltöltik tartalommal az állam által létrehozott kereteket. Ennyit jelent az állami szerepvállalás, ez semmiképp sem 1945 utáni szocializmus, mint arra László Csaba apellál.
Itt szeretnék rámutatni a válaszcikk egyik ellentmondására. A konnektivitás elleni érvként merül fel, hogy hazánk nem képes oly sok kapcsolatot kiépíteni, mint egy gazdasági nagyhatalom, például az Egyesült Államok vagy Németország. Ugyanakkor a blokkosodásról szóló fejtegetései során (erre még visszatérünk!) azt írja, teljes képtelenség, hogy egy blokkvezető ország kontrollálja a kisebb országok gazdasági, politikai és kulturális transzfereit. Ám ha nem vagyunk képesek olyan sok kapcsolatot kiépíteni, s a világ valóban blokkosodik, akkor az nem pont azt jelenti, hogy mi csak a blokkvezető felé rendelkezünk kapcsolatokkal, tehát az kontrollt gyakorol felettük? Ez nemhogy nem képtelenség, hanem egyenesen következik abból, amit a válaszcikket jegyző egykori pénzügyminiszter ír.
Sajnos mindez rávilágít arra is, hogy a hazai baloldali elit mennyire nem értette és még ma sem érti a globalizációt. Ennek egyik fontos oka egy szemléleti hiba, mi szerint Magyarország apró ország, nincs mozgástere. Ez az alapállás végig jelen van László Csaba írásában is, mi szerint nem rendelkezhetünk csak legfeljebb tizenpár kapcsolattal, eleve nem is érdemes többel próbálkozni. Ez a szemlélet vezetett oda, hogy a baloldali kormányzás alatt Magyarország mindig lemaradt régiós partnereihez képest. Az elmúlt 30 évben végig az volt és baloldal számára is az lett volna a feladat, hogy mivel a nemzetközi rendszer eleve kedvezett a kapcsolatépítésnek, lehetőleg minél több kapcsolatot építsünk ki. A baloldal ehelyett mindig abból indult ki, hogy nekünk ilyenből eleve kevés jut, ne keressük a bajt.
Várták azt az egy nagy kapcsolatot, befektetőt vagy nagyhatalmat, ami helyettük megoldja majd Magyarország problémáit – hódolva a baloldali messiásvárás furcsa hagyományának. Persze ha úgy vélték volna, találtak ilyen szereplőt, tökéletesen alárendelődtek volna neki, aki könnyen visszaélhetett volna monopol helyzetével. Éppen ezért is cél minél több kapcsolatot aktívan keresni és kiépíteni, hogy ne egy tényezőtől függjünk, és többet érjünk el, mint amennyi természetes módon megtalál minket. Ezt nem sikerült a baloldalnak megugragni, és ez javarészt a „merjünk kicsik lenni” jól ismert mentalitásának köszönhető.
Regionális középhatalom
Ha már szóba került a baloldali kisebbrendűségi komplexus: László Csaba kifejezetten nehezményezte, hogy írásomban célként tűztem ki, hogy Magyarország regionális középhatalommá váljon. Érvei itt alapvetően három csapásirányt követnek. Egyfelől állít valami olyasmit, hogy a hatalom rossz, mert azt mások rovására lehet használni, ezért talán még az Egyesült Államok hatalmára sem cserélné el az európai életminőséget. Ez egyrészt egy hamis dichotómia, másrészt eleve téves az a feltevés, hogy a hatalom rossz. Ez egy manapság divatos felfogás, főleg baloldali körökben, de egyébként semmi alapja nincs.
Hatalom az is, hogy képes vagyok reggelit készíteni magamnak és az is, hogy átsegítek egy idős embert az úttesten. A hatalom olyan, mint az, aki használja.
Valahol Európára nézve is sértő, hogy a békés jólétet így szembeállítja a szerző a cselekvőképességgel.
Második érve, hogy mi úgysem vagyunk képesek ilyen státuszt elérni, amire azért nem fordítanék több energiát, mert a kisebbrendűségi komplexus káráról már írtam. Harmadik állítása, hogy miként esne nekünk, ha szomszédaink ilyen ambíciókkal állnának elő. Ez maximum csak akkor esne rosszul, ha ugyanazt gondolnák a hatalomról, mint László Csaba. Szerencsére a vonatkozó szakirodalom is másként látja a kérdést.
A nagyhatalmak és középhatalmak ismert és bevett fogalmai a nemzetközi kapcsolatok elméletének. Elismerem, kevéssé ismert, ám létező fogalom a regionális középhatalom is. Talán ez az alacsonyabb ismertség volt az oka, hogy a fogalom használata sokakban megütközést keltett, pedig erre semmi ok. Huntington is ír regionális középhatalmakról, de a fogalmat részletesen Robert O. Keohane (neoliberális instucionalista szerző – hogy tovább borzoljam a kedélyeket) dolgozta ki. Felfogása szerint míg a nagy- és középhatalmak valóban gyakran élnek a kényszerítés erejével, addig a kifejezetten regionális középhatalmaknál ez szóba sem kerül, hiszen nem is rendelkeznek, nem is akarnak rendelkezni az ehhez szükséges erőfölénnyel. Egyes mutatókban más régiós partnerek akár meg is előzhetik őket, de más tényezők miatt viszont a regionális középhatalmak vannak kedvezőbb helyzetben. Ezért a regionális középhatalmak nem törekednek hegemóniára, ehelyett kooperatív stratégiát követnek.
A kooperatív testtartás egyik oldala, hogy együttműködnek a nagyhatalmakkal és a középhatalmakkal is, ők cserébe keresik a partnerségüket. A másik oldala pedig az, hogy a regionális középhatalmi szerepüket a régió többi országa is elfogadja. Tehát nincs másról szó, csak arról, hogy
Magyarországnak olyan szereplővé kell válnia, aki képes – szigorúan az együttműködéseken keresztül – kivenni a részét a régiót érintő döntésekből,
érkezzenek azok a nagy- és középhatalmak irányából, vagy akár régión belüli más országokból. Ez szerintem több mint támogatható célkitűzés.
Ha figyelembe vesszük a szakirodalomban található szempontokat, hazánknak igenis jó esélye van arra, hogy ilyen státuszt érjen el. Kell hozzá:
- politikai stabilitás (✓);
- a vonatkozó státusz országon belüli társadalmi támogatottsága (✓);
- jó belső és külső politikai szervezőképesség (✓);
- érdemi mondandó (narratíva) a nemzetközi folyamatok alakulásáról (✓);
- a régión túlmutató nemzetközi kapcsolataik a világ távoli pontjaival (✓);
- soft power (✓);
- és niche diplomácia (✓).
„Kell még valamit mondanom, Ildikó?”
Blokkosodás
Ugyanakkor valahol megnyugtató volt olvasni, hogy László Csaba is valós forgatókönyvként tartja számon a blokkosodás lehetőségét. Ugyan ezen fejlemény bekövetkeztében nem lehetünk biztosak, minden valószínűség szerint ezt csak akkor lehetne elkerülni, ha egy nagyhatalom – legyen az akár az USA vagy Kína – megkérdőjelezhetetlen hegemónjává válna egy unipoláris világrendnek. Ez ma valószínűtlenebbnek tűnik, mint egy elhúzódó vetélkedés forgatókönyve. Ezzel összefüggésben Robert Kaplan az előttünk álló világ várható fragmentáltságára hívja fel a figyelmet, míg a már idézett Robert Keohane poszthegemonikus világról beszélt már tizenhét éve. Tehát jó okunk van arra, hogy készüljünk egy ilyen forgatókönyvre, hiszen ennek bekövetkezte egyáltalán nem kizárt, sőt valószínű.
Arra, hogy miként nézne ki ez a blokkosodás, már konkrét jelek is vannak.
Az USA igyekszik egy akolba terelni és rövidebb pórázon tartania szövetségeseit.
Ennek kísérleteként értelmezhető a TTP- és a TTIP-kezdeményezések, amelyek értékelése szempontjából jelenleg mindegy, ezek mennyiben valósultak meg. Ugyanígy ilyen kísérletként értelmezhetőek azok az Egyesült Államok által megfogalmazott elvárások, hogy partnerországai korlátozzák más blokkok hozzáférését saját piacaikhoz, vagy esetleg nyomásgyakorlással igyekszik tiltani egyes technológiák használat.
Fontos kiemelni, hogy a blokkosodás, vagy decoupling, ahogy nyugati terminológiával illetik a jelenséget, nem a globalizáció végét jelenti, hanem a globalizáció neoliberális modeljének végét – hangsúlyozva, hogy a kettő nem ugyanaz. Hogy a neoliberalizmus mint paradigma kifutotta magát, annak számos jele van, kezdve az Európai Unió sokszor tárgyalt és kritizált energiapiaci szabályozásától, a közlekedés terén történő technológiaváltás felülről előírt, tehát nem a piac által diktált erőltetésén és a pandémia kezelésének nyugati gyakorlatán át a fenti, nemzetközi politikai jellegű példákig.
Mindemellett a globalizáció nem szűnik meg, hanem velünk marad.
A nagy blokkok mind gazdasági, mind politikai, mind technológiai értelemben oly mértékben egymásra vannak utalva, hogy a szó szoros értelmében vett szétválasztást nem lehet véghez vinni. Ami viszont lehetséges, s úgy tűnik, valóban cél, az az, hogy a blokkvezetők ellenőrizhessék az egyes kapcsolatok létrejöttét. A decoupling vagy blokkosodás ezért lényegében a globalizáció új modellje.
Ha a decouplingot célzó törekvések célt érnek, az egyes blokkok kis méretű államai valóban eljelentéktelenednek. Lényegében az történik velük, amit László Csaba eleve adottnak vesz, tehát jóslata mint ha önbeteljesítő lenne.
A blokkosodás esetleges negatív következményeire nézve László Csaba ellenpéldákat is hoz, nevezetesen Ausztriáét és Finnországét. Szerinte ezen két ország esete arra példa, hogy blokkon szélén is lehet jelentős fejlődést elérni. Örülök ezeknek a példáknak, mert szerintem ezek az én állításomat erősítik. Finnország és Ausztria is alapvetően nyugati országnak számított, gazdaságilag és politikailag teljes mértékben integrálódtak a nyugati szövetségi rendszerbe, katonailag azonban semlegesek maradtak. (Ezt az állást adja fel most Finnország, s tart ki mellette Ausztria). Mindkét ország jelentős mértékben épített az átjárhatóságra, illetve hagytak nyitva kapcsolódási kaput a másik blokk felé, ami önálló felhajtóerőt képzett mindkét ország számára.
A szakirodalom is ismeri ezt a jelenséget, és a keystone state fogalmával illeti. A fogalom olyan külpolitikai testtartást ír le, amelyben egy állam egy adott szövetségi rendszer része, de fenntart magának szabad vegyértékeket más szövetségi rendszerek felé is, ezzel sajátos, számára kedvező státuszt ér el a nemzetközi rendszerben. Érdemes itt a Helsinki folyamatra utalni, amely nemcsak annyiban jelentős, hogy a finn fővárosról kapta a nevét, egyben fel is helyezte azt a térképre. Olyannyira, hogy Kis János egyik írásában kifejti, szerinte a Helsinki-záróokmány fontos lépés volt a szovjet rendszer összeomlása felé vezető úton.
Amikor a decoupling helyett az összekapcsolódás fontosságáról írtam, éppen ilyen státusz elérése mellett igyekeztem agitálni.
Erő és erőtlenség
László Csaba cikkének felvezetőjében azt írta, „rossz kiindulópontok alapján nem lehet helyes végkövetkeztetésekre jutni”. (Megjegyzem, a logika ismeri a hamis premisszákból igaz következtetések levonásának forgatókönyvét.) Csakhogy nagyon úgy tűnik, éppen László Csaba és az őt a tagjai közé soroló hazai baloldal él legalább 30 éve tévedésben. A fenti elméleti fejtegetések rá is világítanak arra, miért.
Félretéve a teóriát, vizsgáljuk meg a kérdést az eredmények oldaláról! Hiszen gyümölcséről ismerszik meg a fa.
Amikor László Csaba és a vele azonos elveket valló szakemberek határozták meg a magyar stratégiát, tehát a magyar baloldal regnálása idején, hazánk folyamatosan lemaradt – nemcsak a tág értelemben vett nemzetközi versenyben, hanem régiós partnereitől is. A 2000-es években, már a válság előtt volt olyan év, amikor hazánk alig produkált fél százalékos gazdasági növekedést, miközben minden V4-es állam növekedése minimum 3-4 százalék körül mozgott. Ekkor hagyott le minket Szlovákia, amely országot csak az elmúlt években sikerült ismét magunk mögé utasítani az egy főre jutó GDP tekintetében.
László Csaba és a mindenkori baloldal regnálásának korszakait mindig a megtorpanás, a stagnálás, hovatovább a leszakadás jellemezte. Meggyőződésem, hogy ez azok miatt a téves elképzelések miatt alakult így, amelyeket itt végigvettünk. Persze, ezek lehetnek pusztán tévedések. De az a kisebbrendűségi tudat, lemondó szemlélet, sodródásra való hajlam, amely a magyar baloldalt jellemzi, túlmutat a tévedések világán. Ezek hibák és bűnök.
Azért is döntöttem úgy, hogy tételesen reagálok az egykori pénzügyminiszter cikkére, mert az állatorvosi lóként magán hordja mindazt, ami a rendszerváltoztatás után kudarcos volt a magyar gazdaságpolitikában és külkapcsolatokban.
A kényszerpálya képzetével palástolt fantáziátlanság, a messiásvárás és a külföldnek való alárendelődés egyszer már a csőd szélére juttatta Magyarországot.
Egy biztos: az erő tényleg nem velük van.
Hanem velünk, magyarokkal!
Nyitókép: AFP / Isza Ferenc