Volt itt egy reggeli adás valamelyik kereskedelmi adón, ahol a műsorvezetők némi viccelődés után kifejtették: az úgy nincs rendben, hogy ha valaki azt mondja, egy korcsolyázni kevéssé tudó transznemű ne korcsolyázzék egy Európa-bajnokság megnyitóján csak azért mert transznemű, akkor azt rögtön letranszfóbozzák.
Erre jön a liberális értelmiség krémjének hírportálja, annak is egy újságírónője, és vajon mivel kommentálja az ominózus adást? „A műsorvezető transzfób!!!444!” Amivel valójában pontosan alátámasztja a műsorban elhangzottakat –
sehol egy kósza érv, sehol egy figyelemre méltó tény,
amely rávilágítana, milyen mértékben segíti elő a transzneműek önbecsülését és jóllétét, ha bohócot csinálnak belőlük ország-világ előtt; transzfób vagy és kész. Sőt: Fidesz-KDNP szintű transzfób. Aztán érkezik a független-objektív média másik zászlóshajója, annak is egy újságírónője, és „Sebestyén Balázsék kiborultak egy transz műkorcsolyázó szereplésén” címmel sugallja: néhány fehér férfi suttyó módon problémázik már megint (de mi, nők megvédjük a szegény transzneműt).
Én nem állítom, hogy álmatlan éjszakáim lennének amiatt, ha nőtársaim bírálják Sebestyén Balázst, de azért hadd mutassak rá erre-arra barátilag. Nyugodtan le is lehet miatta terfezni, ha az úgy jólesik.
Először is. Alig három hete a 444 ugyanezen szerzőjétől „Japán vagyok, mondta a fehér olasz-ír-amerikai Gwen Stefani, és nem értette, hogy mi ezzel a probléma” címmel jelent meg egy cikk arról, hogy amikor az énekes Gwen Stefani eljutott Japánba, elragadtatásában felkiáltott: „Istenem, én japán vagyok!” Je suis japán, kvázi. Amint az írásból kiderül, ezzel az a baj, hogy az efféle wannabe-japán csupán felveszi egy kultúra „darabkáit, mintegy jelmezként”, miközben az ázsiai-amerikaiaknak „identitásuk minden aspektusáért meg kellett küzdeniük”. „Ezek után azt látni, hogy az emberek leegyszerűsítve festenek le minket, nagyon fájdalmas érzés” – idézi a szerző egy ázsiai terapeuta szavait.
Mintha itt felsejlene némi párhuzam azzal, hogy egy 59 éves ember női hacukát magára öltve próbál korcsolyázni egy rangos sportverseny megnyitóján, mondván, neki oly régi álma, hogy jégkirálynőként álljon a jégen. Felveszi a nő-lét „darabkáit, mintegy jelmezként”, és érdemi korcsolyázótudás nélkül prezentálhatja magát az arénában. Egy kis szilikon, jó sok smink, és akkor ő már „nő”.
Mi ez, ha nem a nőiség leegyszerűsített, sztereotip lefestése?