Nagy bajban van a török gazdaság, csak semmiben nem hasonlít a magyarhoz

2023. május 13. 08:44

Erdoğan elnököt vasárnap egyetlen dolog tudja csak megbuktatni: az, hogy gazdaságpolitikája ilyen külső környezetben nem folytatható.

2023. május 13. 08:44
null
Kohán Mátyás
Kohán Mátyás

Jó két éve Recep Tayyip Erdoğan monetáris politikáján röhög kerek e világ: mégis hogy lehet az, hogy miközben a világszinten magas infláció korában még a hatalmas Egyesült Államokban is emelgetik a kamatot, minden más ország pedig kitettségének függvényében komótosan vagy épp soványmalac-vágtában csinálja ugyanezt,

Törökország elnöke sorozatban rugdosta ki a török jegybank elnökeit,

míg meg nem találta azt az embert, aki hajlandó neki ilyen környezetben alapkamatot csökkenteni?

Miután a vasárnapi török elnökválasztáson egyértelműen bizonyos gyalázatos gazdasági adatok – a tavaly októberben 85,5 százalékon tetőzött infláció és a tavalyelőtt szabadeső, de most is komótosan gyengülő török líra – adnak egyáltalán bármiféle esélyt arra, hogy a Törökországot 2003 óta miniszterelnökként, 2014 óta elnökként vezető Erdoğan a vasárnapi elnökválasztáson megbukjon, kézenfekvő, hogy háromrészes Megérteni Törökországot-cikksorozatunkat is egy török gazdasági mélyfúrással kezdjük. Ezután Törökország választási földrajzával és az elnökválasztással egyszerre megrendezett parlamenti választáson induló pártokkal foglalkozunk.

***

Törökország 85 millió fő körüli lakosságának közel fele, 48,3 százaléka 30 év alatti. Miközben az ország kőkeményen dolgozik a tudásalapú gazdaság megteremtésén, az OECD-átlagot meghaladó 5,1 százalékot költ GDP-arányosan az oktatásra, a török tanárok vásárlóerő-paritáson számolva többet keresnek a magyaroknál és a 20-24 éves korosztály fele egyetemre jár, a hatalmas népszaporulat miatt az országban

így is több tízmilliónyi, javarészt nem túl képzett embert kell munkával ellátni.

Innen – az emberanyagból – indul ki minden.

Az „erdoğanómia“ alapja egyszerű: a termelékenységet szinte figyelmen kívül hagyva észveszejtő tempóban hitelezni-beruházni-termelni, hitelezni-beruházni-termelni, hitelezni-beruházni-termelni, s mintha nem lenne holnap, minden létező erőforrást a gazdasági növekedés szolgálatába állítani, nehogy az országot a Közel-Kelet számos más államához hasonlóan munkanélküli, dühös fiatalok tízmilliós hordái borítsák lángokba.

Törökország gazdaságának legutóbbi sikeres időszaka, az 1980-as évek receptje ismétlődik Erdoğan alatt: az ország minden létező külföldi tőkét igyekszik bevonni akár hitelként, akár befektetésként, nyakát törve száguld előre az építőipar, s a munkásjogok és bérek alacsonyan tartásával növekszik az exportversenyképesség, hogy az ország gazdasága a tudásalapú gazdaság feltételeinek megteremtése közben is növekedhessen.

Volt itt szőlő, lágy kenyér

Az erdoğani modell egyáltalán nem volt sikertelen, pláne mindahhoz képest, ami előtte volt. Ha a 85,5 százalékos októberi infláció és a harmatgyenge líra kemény makrogazdasági mutatókként Erdoğan tévedését mutatják, akkor Erdoğan igazságát is érdemes kemény makrogazdasági mutatókban keresni, mondjuk a vásárlóerő-paritáson számolt GDP-ben.

Az Erdoğant megelőző tíz évben a Törökországhoz gazdasági fundamentumok tekintetében talán leginkább hasonlítható ország, a hasonló földrajzú, ásványkincsekkel kevésé megáldott, de tengerrel és turisztikával bíró és a hidegháború alatt szintén kapitalista Görögország a friss uniós pénzeknek köszönhetően hasított, 1991-2001 között 13 ezer dollárról 21 ezerre tornászta fel magát ebben a mutatóban –

Törökországot pedig szinte ugyanaz a stagnálás jellemezte,

mint a tervgazdaságról piacgazdaságra való átállás sokkját nyögő többi térségbeli országot: Bulgáriát és a Szovjetunió három kaukázusi exköztársaságát, Azerbajdzsánt, Georgiát és Örményországot. Történt mindez annak ellenére, hogy Törökország amerikai szövetségesként végig kapitalista maradhatott.

Ehhez képest az első erdoğani évtizedben, 2001-2011 között Görögország néhány év hitelből fejlődés után bezuhant, Bulgária az EU-ba lépve szintén ütemes fejlődésbe kezdett – Törökország pedig EU-tagság és mindenféle vissza nem térítendő külföldi támogatás nélkül a bolgárnál jobb növekedési dinamikát produkált.

A legizgalmasabb ugyanakkor a 2011-2021 közötti évtized: a durva megszorítások után Görögországban visszaállt ütemes növekedés ellenére 2021-re Törökország kis híján beérte egy főre jutó PPP GDP-ben a masszív EU-pénzeket elnyelő Görögországot, miközben Bulgária, amely 2017 óta Törökországnál jobban növekedett, még mindig nem érte utol.

Ha összegezzük a térség gazdasági eredményeit, akkor megállapíthatjuk:

Törökország vásárlóerő-paritáson számolt egy főre jutó gazdasági teljesítménye Erdoğan alatt 217,5 százalékkal nőtt,

tehát több mint megháromszorozódott.

Ez alig marad el az EU-pénzekkel kitömött Bulgária 233,9 százalékos növekedésétől ugyanebben az időszakban, a szintén EU-pénztemető Görögország 31,8 százalékos növekedését pedig egyenesen nevetségesnek láttatja. Erdoğan tehát Törökországban akkora gazdasági fejlődést csinált, mint az EU legszegényebb és épp ezért leginkább támogatott tagállama, és szinte beérte a negyven éve EU-tag Görögországot –

mindezt az EU előszobájából, egy eurocent kohéziós pénz nélkül.

E siker értékét csak növeli, hogy a török munkanélküliséget sikerült 10-12 százalék között tartania, miközben a görög munkanélküliség 2021-ben 14,7 százalék volt, de megjárta a válság csúcsán a 27,5-öt is. A bolgár 5,3 százalék pedig hiába jobb, Bulgáriának azt egy fogyó népességű országban kellett elérni úgy, hogy akármennyi fölös munkaerőt kiengedhetett az EU közös piacára – Törökországnak ez utóbbi lehetőség nem áll rendelkezésére, népessége pedig nem csökken, hanem ütemesen növekszik.

Hitel, hitel, hitel, puccs

Az erdoğani sikernek ugyanakkor egyszerre titka és Achilles-sarka a sok olcsó hitel. Nem véletlenül volt a török elnök hivatali idejének kezdetén a nyugati pénzügyi intézmények legnagyobb barátja: a török hitelminősítés javulása érdekében megcsinált minden reformot, amit az IMF, a Világbank vagy az EU javasolt neki, liberalizálta a pénzügyi rendszert, privatizált és rengeteget könnyített a devizahitelhez jutás feltételein.

Hogy erre miért volt szükség, az egészen világos: Törökország ugyanis Erdoğan alatt végig masszívan negatív külkereskedelmi mérleggel üzemelt, azaz messze többet importált (főleg fogyasztásra), mint amennyit exportált. Ettől a török lírának – ami emberemlékezet óta gyengül, de 2018-ig csak lassan és kiszámíthatóan tette ezt – már sokkal korábban össze kellett volna omlania épp ugyanúgy, ahogy a magas energiaárak tavaly összeroppantották a forintot. De nem ez történt, mert a lakosság és a vállalkozások szorgalmasan vették fel a devizahiteleket fogyasztásra és befektetésre, s a rengeteg lírára leváltott deviza határok között tartotta a török fizetőeszköz gyengülését;

az óriási gazdasági növekedés mellett pedig sem az adósok nem féltek eladósodni, sem a bankok nem féltek hitelezni.

Az olcsó hitel miatt kitűnően működött a rendszer annak ellenére, hogy az ortodox közgazdaságtan szerint nem szabadott volna működnie. Mindebből a továbbra is alacsony, 40 százalék körüli államadósságon semmi nem látszott, viszont a magánszektor GDP-arányos adóssága a 2011-es 130 százalékról 2021-re 184 százalék fölé emelkedett.

Ez az olcsó hitel volt az, amihez Törökország 2016-ban elveszítette a hozzáférést, a covid és az orosz-ukrán háború óta pedig az olcsó pénz fogalma jóformán az egész nemzetközi pénzügyi rendszerben megszűnt létezni.

A 2016-os sikertelen törökországi katonai puccskísérletről máig legendák terjengenek.

A török kormány szerint Erdoğan régi politikai ellenfele, Fethullah Gülen száműzetésben élő muszlim hitszónok állt az egész mögött. Ez a verzió történelmi mintákba illeszkedik: a második világháború óta hagyományosan kétosztatú, a leginkább világi baloldali kemalisták és vallásos muszlim konzervatívok között megoszló török politikai térben jellemzően utóbbiak ellen hajtott végre a kemalista török hadsereg nagyjából tízéves rendszerességgel puccsot.

Az elnök ellenfelei pedig önpuccsal vádolják Erdoğant, mondván, hogy az elnök az egész hacacárét azért szervezte meg magával szemben, hogy megtisztíthassa az államigazgatást politikai ellenfeleitől. Akárhogy is történt, valójában a 2016-os puccskísérlet lőtte lábon az erdoğani gazdasági modellt: a hitelminősítők azonnal leminősítették az országot, így egyrészt elkezdtek kivonulni a török lírából a pénzpiaci befektetők, másrészt megdrágultak a devizahitelek. A bankok hitelkihelyezése lefulladt, 2018-ban pedig összeomlott az addig csendben, lassanként gyengülő líra.

Válságban az erdoğanómia

2016 lett volna az az időpont, amikor Erdoğannak meg kellett volna ismerkednie a túlfűtött gazdaság fogalmával: hiába jó dolog a magas növekedés és a jelentős lakossági fogyasztás, ha a termelés és a fogyasztás nincsenek egyensúlyban, beindul az infláció, túl sok lesz az exporthoz képest az import, amihez devizát kell venni, a sok devizavásárlás viszont gyengíti a lírát. Ezt a problémát lehet korrigálni olcsó hitellel, az Egyesült Államok is kitűnően eléldegél ormótlan kereskedelmi deficitjével évtizedek óta.

Ha viszont a devizahitel nem olcsó, akkor ezen az úton nincs tovább

– márpedig Törökországnak 2016-tól, a világnak pedig 2020-tól kezdve nem olcsó már a devizahitel.

Ilyenkor muszáj hűteni a gazdaságot, lassítani a hitelezést akár a gazdasági növekedés kárára is, hogy a fogyasztás egyensúlyba kerüljön a termeléssel, a külkereskedelmi mérleg rendbe jöjjön, csökkenjen a devizaigény, stabilizálódjon a líra és lenyugodjon az infláció. Erre való a kamatemelés, ami viszont hivatalosan vallási, de valójában sokkal inkább politikai okokból nem fér bele Erdoğan világképébe.

A másik megoldás erre a problémára a devizatartalék, mint azt Magyarország tavaly megtanulta: Csehország külkereskedelmi mérlegét ugyanaz az energiaársokk borította fel teljesen, ami a miénket, de a hatalmas devizatartalékból megtámogatott cseh korona csak röhögött az egészen, míg a forint 430 fölött szenvedett.

Törökországban viszont a rengeteg beáramló deviza nem tartalékba ment, hanem beruházásra és fogyasztásra. Ma a török devizatartalék 68 milliárd dollár körül jár, és az elmúlt két nehéz évben a jegybank kétségbeesett intervenciói nyomán 40-80 milliárd körül ingadozott – ez pedig egy nyolcvanötmilliós, erős gazdaságú ország devizaválságának kezelésére röhejesen kevés. Összehasonlításképpen: az a devizatartalék, amiből a tízmilliós Magyarország forintját nem sikerült tavaly megvédeni, 40 milliárd dollár körül van. A hasonló méretű Csehországé majdnem 140 milliárd – ők ezért tehették meg, hogy egy teljes magyar devizatartaléknyi összeget elfüstöltek a korona védelmére. Törökország ettől fényévekre van.

Nem haltak meg a szent tehenek

Devizatartalék híján Erdoğannak választania kellett. Vagy lelövi szent tehenét, elfogadja a jegybank által kialakított húsz százalék fölötti irányadó kamatszintet, és tudomásul veszi, hogy az olcsó hitel, a magas gazdasági növekedés és a gyors életszínvonal-emelkedés, amely 2003 óta gyakorlatilag egybeforrt nevével a törökök szemében, most pár évig szünetel, amíg újra olcsó nem lesz a deviza; vagy egyensúlyba nem kerül a török export az importtal.

Vagy meghosszabbítja Bicskéig az erdoğanómiát, és azt csinálja, amit inflációs környezetben nem szokás: kamatot vág.

Az eredményt látjuk. Életben maradt a szent tehén, és a líra 2018-as első összeomlásánál – amikor is a 4,5 líra/euró körüli árfolyam 7 fölé szökött – 24 százalékra emelt alapkamatot 2020 tavaszára 10 százalék alá csökkentették. Tették ezt épp akkor, amikor a Covid miatt a pénzpiacok amúgy is irracionális mértékben megijedtek, és kifelé lapátolták a pénzt a feltörekvő piacokról. Ennek megfelelően az euró 2020 októberére már 9 lírát ért, és 2021-ben már a kamat 19 százalékra emelése sem segített rajta, a pénzpiacok Törökországgal szembeni bizalmatlanságát ennyi kamat sem enyhítette, az energia- és élelmiszerárak növekedésének köszönhetően a török fizetőeszköz 18 líra/euró fölött zárta a tavalyelőtti évet, s azóta is gyengül, igaz, lassabban.

Erősödésre semmi esély, mert a külkereskedelmi mérleg továbbra is negatív, a nemzeti bank pedig Erdoğan parancsára, több jegybankelnök leváltása után 2021 vége óta folyamatosan kamatot vág.

Arra semmi esély, hogy értelmes külföldi befektető 8,5 százalékos kamatért cserébe folyamatosan gyengülő lírát vegyen,

ehhez egyszerűen túlságosan durván negatív a reálkamat. Épp az a hatás nincs, ami Magyarországon: tavaly ősz óta a jegybank 18 százalékos irányadó kamata miatt a befektetőknek vonzó a forint, ami így meg tudja tartani erejét addig, amíg az energiaimport miatt felborult magyar külkereskedelmi mérleg újból egyenesbe nem jön.

Mindez persze a tavalyi évben egy az egyben beépült a török inflációba, ami októberben 85,51 százalékon tetőzött, idén áprilisban pedig – leginkább a magas tavalyi bázisnak köszönhetően, de az erdoğani külpolitika következtében Törökország számára továbbra is elérhető olcsó orosz energia, illetve a szankciók megkerülésében való segítségnyújtás masszív haszna miatt is – 43,68 százalékra mérséklődött, s ez az a szám, amivel Erdoğannak a török választók felé el kell majd vasárnap számolnia.

Ezt gondolja az elnök

Az erdoğanómia mögött a gyakran hangoztatott, kamatszedést tiltó Korán-vers mellett – amely nyilvánvalóan politikai fügefalevél, hiszen az elnök alatt korábban 20 százalék fölötti alapkamatok is voltak, s a 8,5 százalékos irányadó kamat sem felel meg a kamatmentesség muszlim parancsának – egy sajátos gazdaságpolitikai gondolatmenet áll. Ez a gondolatmenet egyébként kísértetiesen hasonlít azokéhoz, akik Magyarországon tavaly a forint megmentésére kamatemelések helyett

valamiféle nagyszabású azonnali dekarbonizációt és az orosz energiaforrásokról való leválás bejelentését javasolták,

hogy az energiadrágulás által felborított külkereskedelmi mérleg jelentette nyomás megszűnjön a forinton.

Erdoğan lényegében azt szeretné, hogy a magas inflációs környezetben végrehajtott kamatcsökkentés serkentse a hitelezést, s a hitelekből épüljenek exportra termelő beruházások, melyek aztán többletessé teszik a török külkereskedelmi mérleget, ezáltal erősítik a lírát, amitől az infláció végeredményben megáll. A gondolatmenet önmagában állva teljesen logikus, a gondot a kommunizmus örök problémája jelenti: „tudjuk, mi lesz, de addig mi lesz?”

Ahogy a magyar energiaellátás több mint 50 százalékos importfüggőségét, úgy a török külkereskedelmi mérleg 2021-es, 140 százalékos deficitjét sem lehet egyik napról a másikra, politikai bejelentésekkel felszámolni – ezek akkor is többéves projektek, ha kormány minden erejét megfeszítve csak ezeken dolgozik. Ahhoz, hogy az ország az árfolyamgyengítéssel inflációt okozó fundamentális, reálgazdasági problémák megoldásáig se álljon bele a földbe, meg kell győzni a pénzpiacokat, hogy legyenek kedvesek finanszírozni a lírát (ahogy finanszírozzák a forintot is) – ez pedig az inflációval köszönőviszonyban sem lévő kamattal nem működik, emelni kell tehát a kamatot akkor is, ha ettől gyengül a hitelezés és a növekedés.

A pénzpiacok elől nincs menekvés

– ebbe belenyugodott Bill Clinton, belenyugodott Liz Truss, belenyugodott Orbán Viktor és Matolcsy György is, Recep Tayyip Erdoğan viszont még nem nyugodott bele.

Lehet-e még Erdoğannak igaza?

Erdoğannak egy szerencséje van, vagyis inkább másfél. Az egyik az, hogy az elmúlt öt év vergődése az azt megelőző tizenöt év fényes sikerének mellékterméke – nem véletlenül a Türkiye yüzyılı, a „Törökország évszázada” az elnök legfőbb kampányszlogenje, hiszen Erdoğan gazdaságpolitikája távolról nézve most messze fényesebben csillog, mint közelről. A másfeledik pedig az, hogy

hazai és nemzetközi ellenzéke teljesen hamis sémákban magyarázza a gazdasági helyzetet.

Nem igaz ugyanis az, hogy Törökország problémái abból adódnak, hogy Erdoğan szerintük autokratikus, jogállamiatlan, korrupt rendszerébe nem jön külföldi működőtőke – 2021-ben a GDP 1,6 százalékának megfelelő FDI érkezett az országba, ugyanannyi, ami több, mint a puccs évében, 2016-ban, és több, mint 2013-ban, amikor Törökország még parlamentáris és nem elnöki köztársaság volt. Törökország az elmúlt ötven évben mindig kifejezetten csekély volt a külföldi befektetések súlya, s az 1990-es években jellemző évi 0,5 százalékos éves GDP-arányos FDI-t épp Erdoğan alatt sikerült stabilan 1 százalék fölé tornászni. Alatta, 2006-ban érték el eddigi rekordjukat, a 3,6 százalékot is.

Márpedig Törökország elmúlt húsz éve azt mutatja,

az embereket kizárólag a gazdaság érdekli,

diktatúravádakkal kevésbé rezonálnak. Így ha Erdoğan bukik, az az erdoğanómia utóbbi öt évének nagy és súlyos tévedése miatt lesz – s a kutyát sem fog a szavazófülkében érdekelni semmiféle autokrácia, jogállam vagy korrupció.

 

Nyitókép: MTI/EPA/Sedat Suna

Összesen 68 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Gordon.
2023. május 14. 08:29
Ez a cikk a török választás és ezen belül Erdogan esélyeit latolgatva alapvetően a gazdasági-pénzügyi szempontokra, mint meghatározó tényezőre építi az okoskodást. Ezt elég alaposan teszi, és nem is lehet azt mondani, hogy ez nem indokolt. Végső soron az életszínvonal alakulása a választók egyik alapvető szempontja, feltehetően 50 % feletti mértékben. De bizony vannak más szempontok is. Ilyen a társadalmi környezet, jövőkép, az általános életérzés (nagyon komplex fogalom!), a nagyszámú kisebbségek helyzete és még sorolhatjuk hosszan. Ezekről nem esik szó a cikkben, mintha nem játszanának szerepet az esélyek latolgatásában. Erdogan jól indult több szempontból. Ebben nagyon hasonlít a később autoriter vezetővé (uralkodóvá, diktátorrá, veszélyes bolonddá) vált "megváltó", hasonló pályát befutó vezetőkhöz. Így indult (látszólag) Hitler is, Putyin is, Orbán is, másokkal együtt. Rendbe tették a gazdaságot (itt igaza van a cikkírónak), kínáltak valami perspektívát, jövőképet. Csakhogy kezdettől volt a hátizsákban más is, ami kezdettől talán csábítóan hangzott, de katasztrófa lett. Hitlernél a fajelméleten alapuló náci dominencia terjeszkedése, Putyinnál az orosz birodalom "elhivatottság" adta "jog" a nagyság és dominancia kiterjesztésére, Erdogannál valami féle újoszmán szerep restaurációja az iszlám világban, középhatalmi (vagy magasabb) szerepre törekedve. (Orbán esete azért valamelyest más, az ország súlyából és lehetőségeiből adódóan). Aztán, ha a az események törvényszerűen nem az elképzelt ideáknak megfelelően alakultak, ellenállásba ütköztek, jött a pótlék a semmibe sem kerülő nacionalizmus és ellenségkijelölés formájában, az erőszak fokozásában, az állam kisajátításában, gazdasági és politikai torzulásokban és rosszabbakban. Igaz, a választók legtöbbje nem foglalkozik politikai elemzésekkel és hatnak rájuk a nemzeti önérzetet hízlaló szólamok. De azért valami féle jövőképük van és ezt kell összeegyeztetniük Erdogan pályafutásával, eredményeivel eddig és főleg a jövőben - főleg még az ő életük alatt. Hitler esetében a lakosság zöme végig kitartott, egy teljes katonai vereség kellett a szenny eltakarításához. Putyin mögött ott áll ma (ahogy tudjuk) a lakosság nagyobbik része. Az Erdogán-i folyamat állapotának megítélésésére ma választ kapunk...
Karvaly
2023. május 13. 18:38
"Törökország ugyanis Erdogan alatt végig masszívan negatív külkereskedelmi mérleggel üzemelt, azaz messze többet importált (főleg fogyasztásra), mint amennyit exportált." Erről eszembe jutott, hogy Magyarországon is sokáig ez volt a helyzet, 2010 után (minő véletlen) lett külker pozitív az ország, hogy aztán valamikor 2021 közepétől legyen ismét hiányos az egyenleg. Szerencsére a két utolsó negyedév már pluszos lett, remélem az emelkedő tendencia is megmarad. Ami azt is jelentené, hogy lehet csökkenteni az alapkamatokat, a Forint magától is erősödni fog.
de France
2023. május 13. 17:29
Hogy lehet ilyen bő lére eresztett cikket írni Erdogan-ról és Törökországról és gyakorlatilag egy szót se szólni a politikai represszióról, pártjának (AKP) egyre inkább a diktatorikus hatalomgyakorlás felé való sodródásáról, a legfontosabb politikai intézmények felszámolásáról, ami 2013 óta megy... Az nem magyarázat hogy a gazdaságról akart Kohán írni. Az kényelmes kifogás. A gazdaságról való értekezésnek viszont az az előnye, hogy így nem kellett Kohánnak olyan kényes témákban elmélyedni, mint a sértett emberi jogok Törökországban.
almaska
2023. május 13. 12:15
Szóval Erdogannak összehoztak egy választási győzelmet. Az ukrajnai háború, szankciók Oroszország ellen, nem volt olyan vonzó Erdogannak hogy megfeledkezett volna arról hogy az USA bizony meg akarta buktatni néhány évvel korábban. Akármin is múlt az eddigi szerencséje hozzá kell szokni hogy még sok évig lesz Erdogan Ankarában.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!