Pinokkió kineveti Mussolinit

2023. január 01. 13:00

Azt mindjárt láttam, hogy ennek a filmnek a látványvilága egyáltalán nem szokványos. Rusztikus, szándékoltan elnagyolt, mégis finoman kidolgozott tárgyak és arcok. Ez egyszerre elég ritkán szokott sikerülni. Egy karakteres világ, végre nem a szokásos, semmitmondó és rózsaszín kulisszák. Látszott, hogy aki ezt a filmet rendezte, annak mintha lett volna egy látomása arról, mit is akart is összerakni. Gyorsan megnéztem, ki is ő. Ja, Guillermo del Toro, így már mintha érteném.

2023. január 01. 13:00
null
Győrffy Ákos
Győrffy Ákos

Elég ritkán nézek animációs filmet, a Netflix kínálatát pedig talán még ennél is ritkábban böngészem. Most sem én böngésztem, hanem a feleségem. Lebegés a „két ünnep közötti” légüres térben, a diós bejgliből már csak az elszáradt végek árválkodnak a tálon, a karácsonyfáról hullik a tűlevél. Jó, hát akkor nézzünk Pinokkiót, lassan alkonyodik, a kályha ajtaját lezárom, minden feltétel adott az ideális „bekuckózáshoz” – ezt a szót csak azért írtam ide, hogy lássam, képes vagyok-e erős émelygés nélkül bepötyögni. Nehezen, de sikerült.

Különösebb reményeket nem fűztem ehhez a filmhez, úgy voltam vele, hogy legfeljebb elalszom rajta, abból nagy baj nem lehet.

De nem aludtam el, nem surrantam le közben a kamrámba. Azért nem, mert úgy negyedóra után azt éreztem, hogy ez engem érdekel. Azt nem mondanám, hogy azonnal beszippantott, de valaminek mégis csak történnie kellett, ami nem engedte, hogy családtagjaim jogos megjegyzései közepette elhagyjam a helyszínt. Nem vagyok rajongója a műfajnak, kissé elfogultan és egyoldalúan azt szoktam gondolni, hogy a rajzfilmek többsége blődség, giccses vacakság, és az egész csak arra jó, hogy gyerekek millióiból már életük első éveiben kiölje az finomabb esztétika iránti igény csíráit is. Egy-két kivétel akadt eddig legfeljebb. A Chihiro Szellemországban című japán rajzfilm, a Kells titka című darab, és Jankovics Marcell munkái.

Azt mindjárt láttam, hogy ennek a filmnek a látványvilága egyáltalán nem szokványos.

Rusztikus, szándékoltan elnagyolt, mégis finoman kidolgozott tárgyak és arcok. Ez egyszerre elég ritkán szokott sikerülni. Egy karakteres világ, végre nem a szokásos, semmitmondó és rózsaszín kulisszák. Látszott, hogy aki ezt a filmet rendezte, annak mintha lett volna egy látomása arról, mit is akart is összerakni.

Gyorsan megnéztem, ki is ő. Ja, Guillermo del Toro, így már mintha érteném. Persze először nem tudtam ezt a nevet bármihez is társítani, de ahogy megnéztem az eddigi munkáit, kezdett összeállni a kép. Itt most nem a Tűzgyűrűre vagy a Hellboy 2-re gondolok, azokat nyilván nem azért csinálta, mert ellenállhatatlan vágyat érzett irántuk, hanem inkább A víz érintésére, de még inkább A faun labirintusára. Ez utóbbi film atmoszférája mélyen megmaradt bennem. Jó pár éve láttam, és sok mindenre nem emlékszem a történetéből, de ez nem számít. A filmek, regények cselekménye nem igazán érdekes. Az ember előbb-utóbb elfelejti. Ami megmarad, az mélyebben van. Az esszencia, ami nagyjából elmondhatatlan. Az ős-ok, amiért az egész elkészült, ez marad meg a nézőben vagy az olvasóban. Ha megmarad.

A Pinokkió világa hasonlít A faun labirintusa világához, innen volt ismerős és vonzó. Nem gügyög, nem ködösít, nem szépeleg. A Pinokkió sem tesz semmi ilyesmit, nem akarja megvenni a gyerekeket kilóra. Sőt, olykor még akár félelmetes is lehetne, de mégsem lesz az, inkább csak bátrabb a megszokottnál. Egy olasz, alpesi városkában vagyunk, valamikor az első világháború idején. Az öreg Gepetto imádott kisfiát megöli egy eltévedt bomba, amit puszta nemtörődömségből a templomra hullajt egy repülő.

A háború démona átjárja az egész filmet amúgy is, nehéz nem észrevenni ebben Del Toro üzenetét az aktuális világállapottal kapcsolatban.

Gepetto fájdalma, ennek a fájdalomnak az ábrázolása sem szokványos, nem egy pityergő bácsikát láttunk ezután, hanem egy szenvedő férfit, akinek darabokra hullott az élete és csak a féktelen piálásban lel időleges menedékre. Életének mélypontján áll neki Pinokkió kifaragásának. A – mondjuk ki – tökrészegen összetákolt bábu minden, csak nem egy bájos, aranyos kis fiúcska. A feje nincs is készen igazán, és először úgy mozog, mint egy zombi. Hogy mitől kel életre, az egy külön történet, amiben nagy szerepe van a tücsöknek, akit itt Tihamérnak hívnak. Tihamér karaktere szintén kiválóan hordozza egy kiábrándult, sikertelen, helyét nem találó művész vonásait, aki végül mégis megért majd valami lényegeset. Ő nem is akárhol él, hanem egyenesen a Pinokkió szíve helyén tátongó odúban. A háború átjárja az egész filmet, írtam fentebb, és ebben Del Toro egészen odáig elmegy, hogy maga Mussolini is többször feltűnik. Hol plakátokon látjuk, hol „valóságosan”, sőt, az egyik kulcsjelenetben Pinokkió egyenesen a Ducét alázza porig. Nem szeretnék szpojlerezni, mert sok mindenről lehetne itt mesélni még. Árnyaltan és érzékenyen ábrázolt figurákból jó néhány akad ebben a filmben, a cirkuszigazgató mindenképp ilyen, vagy a saját fiát a végsőkig terrorizáló fasiszta polgármester.

És nem mehetek el szó nélkül Del Toro túlvilág-ábrázolása mellett sem, aminél eredetibbet rajzfilmben még nem láttam, de nem rajzfilmben is ritkán.

Erről itt elég annyi, hogy kártyázó nyúlcsontvázak várják a delikvenst az a Styx túlpartján, így Pinokkiót is, aki többször meghal a történet során, de mindig engedélyezi neki a visszatérést a túlvilág szfinx-szerű ura, míg aztán utolsó visszatérésekor olyan áldozatot hoz Gepetto megmentéséért, amiben tényleg van valami megrendítő.

Mint ahogy az egész filmben van valami hasonlóan erős érzelmi töltet, a szó legjobb értelmében. Az elnagyoltan kifaragott bábuból érző, szeretni képes (és szerethető) lény válik, és tulajdonképpen ennek az útnak az ábrázolása az, ami a Pinokkiót emlékezetessé teszi. Mert ebben sincs semmi érzelgősség és közhelyesség, ahogy a legvégében sincs, ami a maga egyszerű szépségében képes gombócot képezni a néző torkában. 
Bealvásnak indult, aztán ez lett belőle. Ott ragadtam a film végéig a fotelben, a lassan leszálló, ködös alkonyatban. És milyen jól tettem. 


Nyitókép: Gepetto és Pinokkió (Netflix)

Összesen 22 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Muki46
2023. január 01. 22:04
Bolsevista-libsi propaganda. Köszi, nem kérek belőle.
Ooomph
2023. január 01. 19:57
Megnéztem a "Rémségek tára" első részét del Toro-tól. Gonosz fehér ember, migriellenes, a végén meg megjárja, az ellenszenves vén kurva migráns picsa boldogan hagyja meghalni. Del Toro bő nyállal szopja a woke-ok metszett faszát.
Dolll
2023. január 01. 19:55
Hagyjuk a "szokásos" averziókat a Netflix -el szemben. Ez a film tényleg tud vmit. Mi ma néztük a gyerekekkel. Egyedi, már a képi világa nagyon megragadó. A történet is mély emberi drámákról szól. És Pinokkió természetesen nem néger nő benne. Ha valakinek esetleg ilyen félelmei voltak/vannak.
zuriktodor
2023. január 01. 16:43
Azt hiszem, lehet egy titkos elvárás minden filmkészítővel szemben, ha meg akar jelenni, akkor akkor démonizálnia kell valamilyen módon a jobboldalt. Elképesztő brutalitásúnak ábrázolták ebben a filmben a fasizmust, amilyen valószínűleg nem volt.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!