Branko Milanovic szerint nincs válságban a kapitalizmus

Mind földrajzi kiterjedésére, mind a térnyerésére azokon a területeken (például a szabadidő vagy a közösségi média), ahol teljesen új piacokat teremtett és olyan dolgok árusít, amelyek történelmileg soha nem voltak a tranzakciók tárgyai.

Ma, földrajzilag a kapitalizmus domináns (vagy akár egyetlen) termelési mód szerte a világon. Akár Svédországban, ahol a magánszektor a munkaerő több mint 70%-át, az Egyesült Államokban, ahol a munkaerő 85%-át, vagy Kínában, ahol a (kapitalista szerveződésű) magánszektor állítja elő a hozzáadott érték 80%-át. Nyilvánvalóan nem ez volt a helyzet a kelet-európai és oroszországi kommunizmus bukása előtt, és még azelőtt sem, hogy Kína belekezdett volna abba, amit ők eufemisztikusan „átalakulásnak” neveznek. Valóságban a szocializmust lecserélte a kapitalista termelési mód.

Hatalmas a piaca a személyes adatoknak, a saját autók és lakások bérleti piacának (Uber, Lyft, Airbnb, amely egyik sem a saját tőkéjét használja), önálló vállalkozók lakhatási piaca (amely a WeWork előtt nem létezett) és számos más piac, mint például az idősek, gyermekek vagy házi kedvencek gondozásának piaca, a főzés és az élelmiszer kiszállítás piaca, vagy a bevásárlói piac, stb.

Ezeknek az új piacoknak a társadalmi jelentősége abban rejlik, hogy új tőkét hoznak létre. Azáltal, hogy olyan dolgokat áraznak be, amelyek korábban nem voltak értékelve, puszta javakat (használati értéket) átalakítanak árukká (csereértékekké).

Ha új piacok jönnek létre, az azokon felbukkanó az áruknak vagy tevékenységeknek is volt árnyék-értéke, amit addig a piac nem árazott be. Ez nem azt jelenti, hogy most már mindannyian azonnal elrohannánk otthonunkat kiadni, vagy taxisként vezetni az autónkat, de azt jelenti, hogy tudatában vagyunk annak az anyagi veszteségnek, ha mindezt nem tesszük. Sokunk számára, ha az ár megfelelő (akár a körülményeink megváltozása, akár a relatív áremelkedés miatt), akkor csatlakozunk az új piacokhoz, és ezzel erősítjük azt.

Ezek az új piacok széttöredezettek abban az értelemben, hogy ritkán adnak hosszan tartó, egész napos munkát. Így inkább rövid távú, eseti, alkalmi gazdaságot jelent. Egy gigagazdaságban egyszerre vagyunk szolgáltatók (délután pizzát is szállíthatunk), és emellett számos, korábban nem pénzben kifejezett szolgáltatás vásárlói (takarítás, főzés, ápolás). Ez lehetővé teszi az egyének számára, hogy minden igényüket kielégítsék a piacon, hosszabb távon pedig olyan nagy kérdéseket vet fel, mint a család hasznossága és túlélése.

Mert arról a rosszullétről, amely a gazdag nyugati országokra korlátozódik, azt hisszük, hogy az egész világot sújtja. De ez nem így van. És az ok, amiért nem így van, az az, hogy

Amikor a globalizációnak ez az új rohama elkezdődött, azt politikailag Nyugaton úgy „adták el”, kihasználva a „történelem vége” narratívát, hogy mindez az aránytalanul gazdag országok és lakosságuk javára válik. Az eredmény épp az ellenkezője lett. Főleg Ázsiának, a népes országoknak, mint Kína, India, Vietnam és Indonézia számára lett előnyös. A globalizációval való elégedetlenséget inkább táplálják a nyugati középosztályok várakozásai, az alacsony jövedelmi növekedés közötti szakadék, vagy a globális jövedelmi pozíciójuk csúszása. Ezt diagnosztizálják rosszul a kapitalizmussal való elégedetlenségnek.

Van egy másik probléma is. A piacszerű szemléletnek a társadalmak minden (vagy szinte minden) aspektusában való terjeszkedése, ami valóban a fejlett kapitalizmus jellemzője, a politikát is üzleti tevékenységgé változtatta. Elvileg a politikát is, hasonlóan a szabadidőnkhöz, a piaci tranzakciók területének tekintik. De mindkettő azzá vált, és ez korruptabbá tette a politikát. Ebbe már minden olyan tevékenység bele számít, ahol valaki a kifejezett korrupcióban a politikai, hivatali ideje alatt nem is vesz részt, de a politikában megszerzett kapcsolatait, tudását utólag pénzkeresésre használja fel. Az ilyen típusú áruvá alakítása a politikának, széles körben elterjedt cinizmust és kiábrándultságot váltott ki a mainstream politikával és politikusokkal szemben.

A válság tehát nem önmagában a kapitalizmusé, hanem a globalizáció egyenlőtlen hatásai okozzák, illetve az olyan új területekre való kapitalista terjeszkedés, amelyeket hagyományosan nem tartottak alkalmasnak a kereskedelmi forgalomba való hozatalra. Más szóval, a kapitalizmus túl erőssé vált, és bizonyos esetekben ütközésbe került az addig erősen vallott hiedelmekkel.