„A tervezet abból indul ki, hogy jogi értelemben nincs alkotmányozási kényszer. Az országnak ugyanis jogállami és demokratikus alkotmánya van 1989 óta. A szimbolikus újrakezdés, illetve a rendszerváltás óta eltelt időszak gazdasági és morális sikertelensége azonban politikailagszimbolikusan indokolhatja egy új Alkotmány elfogadását. A tervezet elfogadása ennek megfelelően jogtechnikailag konszolidációs jellegű alkotmányozást jelentene. (...)
Egy üres papírlapot elővéve nekikezdeni alkotmányírásnak – az előzmények, tapasztalatok és minták igénybevétele nélkül – reménytelen vállalkozás. Egyrészt tehát a hatályos szövegből, másrészt konkrét változtatási igény esetén külföldi példákból érdemes dolgozni. A különféle új intézmények ugyanis tanulási időszakot igényelnek és ennek megfelelően társadalmi költséggel járnak. Ha ezt mások már megfizették, akkor lehetőleg mi ne tegyük meg ezt még egyszer. Például a félprezidenciális rendszert Franciaország a weimari példákból okulva módosítva vette át, és (amint az közismert) náluk határozottan jobban is működik a dolog. Németország pedig a második világháború után részben épp a francia harmadik köztársaság kaotikus parlamentáris rendszerére válaszul alakította ki a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményét (amelyet a tervezet a koncepcióval ellentétben megtartani javasol). Azaz az intézményeket nem a semmiből feltalálni, hanem inkább átvenni és csiszolni érdemes.
Az ilyesfajta (akár külföldi mintára történő) újítások azonban időigényes kutatómunkát igényelnek. Erre jelenleg nincs idő, a már említett igen szoros ütemterv ezt nem teszi lehetővé. Egy érdemben új Alkotmányhoz (amennyiben nem akarunk fölöslegesen kockáztatni a »próbáljuk ki, hátha működik« elv alapján) jóval hosszabb időre volna szükség. Természetesen néhány hónap alatt is meg lehet írni egy érdemben új Alkotmányt, de az igen kockázatos mutatvány, hiszen könnyen lehet belőle fércmunka. Az új magyar Ptk.-n például a szakértői bizottság mintegy tíz évig dolgozott, és csak idén készül el. Sőt, az 1999-es svájci és az ugyancsak 1999-es finn alkotmányt mintegy harminc évig készítették elő (ami természetesen időben már túlzásnak tűnik, de érdemes megemlíteni). Az 1989-es magyar alkotmányozás persze rövidebb ideig (néhány hónapig) tartott, és ezért is számos hibával járt: kodifikációs szempontból kapkodó alkotmányozásnak minősíthető, amelyet aztán éveken keresztül korrigálgatott az Alkotmánybíróság és maga az alkotmányozó is, mire a 90-es évek közepére egy nagyjából koherens rendszer állt össze. Vélhetően nem akarnánk ugyanezt a tanulóidőt (és az azzal járó államszervezeti jogbizonytalanságokat) ismét végigjátszani. Egyébként a sikertelen 1995/96-os alkotmányozási kísérlet anyagainak használhatósága is korlátozott, hiszen azóta a szöveg (valamint az annak értelmét megállapító alkotmánybírósági gyakorlat) számos módosuláson ment át, és a tervezet mögötti politikai mozgatóerők sem állnak már fenn.”
