Tatárszentgyörgy

„Tegnap volt három éve, hogy Tatárszentgyörgyön meggyilkolták Csorba Róbertet és ötéves kisfiát. A gyilkosok cigányokra vadásztak, áldozataikat véletlenszerűen választották ki. Csorbáék halála mégsem a véletlen műve volt.

Csurka 1992-es hírhedt dolgozatával kezdődött minden. Az új magyar demokrácia méltányos, tiszteletet sugárzó gondolkodás- és beszédmódját egyre inkább felváltotta előbb a türelmetlenség, majd a megbélyegzés, végül az elítélés hangja. A jobboldal jelentős részének lelke telítődött megvetéssel, gyűlölettel a zsidókkal, a kommunistákkal, a cigányokkal, a külföldiekkel szemben. Szótárukban a hazaáruló mindennapos kifejezés lett, nem kapjuk fel a fejünket patkánynak, rohadtnak, szemétládának minősítenek valakit.

A jobboldal mosakodik, azt mondja, nem ő a felelős. Hanem ki? Ki parolázik az újfasiszta nyelvet használó ötös számú Fidesz tagkönyv tulajdonosával? Ki tekintette rendes gyerekeknek a vonuló gárdistákat, a gyűlölettől fröcsögő jobbikos potentátokat? Ki nem mer, akar egyetlen egyenes mondatot sem mondani a cigánybűnözésről prédikálóknak?

Persze, tudom, hogy sok jobboldali demokrata van. De akkor ők miért hallgatnak? Miért hallgat az Akadémia elnöke, a tudós professzorok sokasága, a mérsékeltnek tekintett külügyminiszter és folytathatnám? Hallgatásuk vajon nem legitimálja a jobboldal radikálisait?

A gondolkodás és a nyelv változott először gyilkossá, aztán jöttek »radikális, nemzetféltő magyarok«, akik radikálisan cselekedtek. Mit radikálisan? Ocsmányul, ördögi módon. Gyilkoltak. Ártatlanokat, akiknek egyetlen bűnük volt a gyilkosok szemében: az, hogy szerintük nem voltak rendes magyar emberek, az hogy cigányok voltak.

Nem tudom, hogy van-e a jobboldalnak szégyenérzete, lelkiismerete a történtek miatt. Szerintem lehetne…”