A „média” meghatározása az interneten

2015. február 04. 16:22

Ma már világos, hogy nem csupán a médiatartalom előállítója szerkeszt, és nem csupán az állít elő médiatartalmat, akinek hivatásánál fogva ez feladata.

2015. február 04. 16:22
Koltay András
InternetKon

Az „internet” nem homogén massza, tartalmak végeláthatatlan folyama, hanem különféle szolgáltatások gyűjtőhelye. Az eltérő típusú szolgáltatásokra sokszor eltérő szabályokat is kell alkalmazni. Ennek megfelelően az „internet” nem tekinthető „médiumnak”, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan a televízió vagy a sajtó igen. 

A média fogalma hosszú ideig – dacára annak, hogy egymás után jöttek létre újabb és újabb formái – nem volt bizonytalan tartalmú. A nyomtatott sajtó, a televízió és a rádió besorolása a média fogalma alá nem lehetett vita tárgya. Szintén nem vitatott ma már, hogy nem tekintjük médiának a moziban vetített filmeket, a könyveket és az utcán osztogatott röplapokat sem.

A korábbi, „hagyományos” felfogás a média egyes formái (megjelenési és terjesztési módja) alapján határozza meg az érintett tevékenységeket. A technikai fejlettség jelen szakaszában azonban ez már önmagában nem ad megfelelő eligazítást. Az ún. konvergencia (szó szerint kb.: összetartás) jelensége folytán az egyes tartalmak immáron nem kötődnek szorosan az őket hordozó médiumok megjelenési formájához: a nyomtatásban megjelenő újságok olvashatóak az interneten, a mobiltelefonon pedig nézhetjük a televíziós műsort. Az újonnan létrejövő kommunikációs formák (blogok, kommentek, magánweboldalak, közösségi média) pedig nem sorolhatók be a korábbi (jogi) kategóriákba.

A közéletben folytatott viták, legyen bármily erőteljes is e tekintetben a média szerepe, nem kizárólagosan a média által biztosított fórumok valamelyikén zajlanak: egy baráti társaság megbeszélései egy korsó sör mellett feltehetően hatékonyabban formálják a vitában részt vevők álláspontját, mint az esti televíziós hírműsorok. Ugyanakkor a média nem minden szereplője kíván a közösségi viták színtere lenni, a média tartalmainak nagy része nem rendelkezik – a hagyományos értelemben vett – „közéleti” relevanciával. Egyes szerzők a média fogalmának meghatározására egy új, funkcionális megközelítést javasolnak, amely alapján a szabályozás szempontjából csak az olyan egyén vagy vállalkozás tekinthető médiának, aki vagy amely „a közügyekre vonatkozó információkat és gondolatokat gyűjt és terjeszt, a széles közönségnek szánva, rendszeresen, és a hírgyűjtésre, valamint a szerkesztési folyamatra vonatkozó, meghatározott sztenderdek szerint eljárva.”

Az Európai Bizottság által felkért magas szintű munkacsoport jelentése is rögzíti, hogy annak érdekében, hogy az újságírók jogait hatékonyan védeni lehessen, és ezzel párhuzamosan kötelezettségeik és felelősségeik körét meg lehessen határozni, azonosítani kell őket. Az Európa Tanács 2011-es ajánlása is a média új fogalmának meghatározására hív fel. Az ajánlás abból indul ki, hogy a média „új ökoszisztémája” magában foglalja mindazon új szereplőket, akik a tartalom-előállítás és -terjesztés folyamatában részt vesznek, potenciálisan nagyszámú emberhez eljuttatva a tartalmakat (tartalom-aggregátorok, applikáció-készítők, felhasználók, akik tartalmat állítanak elő, az infrastruktúra működtetését ellátó vállalkozások), amennyiben rendelkeznek szerkesztői befolyással, vagy felügyelik az adott tartalmat.

Az ajánlás melléklete hat kritériumot rögzít, amelyek együttes megléte esetén a szolgáltatás médiának tekinthető. Ezek:

  • a médiaként való viselkedés szándéka,

  • a média céljai és szándékai szerinti működés, azaz médiatartalom előállítása, gyűjtése és terjesztése,

  • szerkesztői kontroll,

  • szakmai (professzionális) mércék szerinti működés,

  • a tömegekhez való eljuttatás, a terjesztés szándéka,

  • a közönség felőli elvárásoknak való megfelelés, úgy mint hozzáférhetőség, sokszínűség, megbízhatóság, átláthatóság stb.

Ha a fenti felvetéseknek megfelelően a jogi szabályozás határozza meg, mi tekinthető médiának, és esetleg azon belül arról is döntene (általános definíció meghatározásával), hogy mi tartozik a „közügyek” közé, milyen információ közzététele minősül közérdeknek, könnyen célt téveszthet a meghatározás, fontos médiumokat kihagyva belőle, másokat szükségtelenül a fogalom hatálya alá vonva. Mindenesetre, a média professzionális jellegének hangsúlyozása ma már nem kizárólag a médiajog elméleti kérdése: az internet olyan mértékben alakította át a hírszolgáltatás és –fogyasztás korábbi formáit, hogy a hagyományos (nyomtatásban és online is megjelenő) médiumok gazdasági alapjai kerültek veszélybe; a média fogalmának újbóli meghatározása ma elsősorban a professzionális újságírók és médiumok alapvető érdeke.

A médiaszabadsággal és –pluralizmussal foglalkozó magas szintű munkacsoport jelentése szintén ezt támasztja alá, amikor hangsúlyozza a „források minőségének” fontosságát, a média feladataként pedig a hiteles újságírás „rendelkezésre bocsátását” határozza meg. 

***

Ha nem tudjuk teljes bizonyossággal meghatározni, hogy mi az a „média”, meg tudjuk-e mondani, hogy kinek a joga a sajtószabadság?   

Ésszerű volna, ha a sajtószabadság jogosultjaként a média tulajdonosait neveznénk meg. Ők ugyanis tulajdonjoguk alapján rendelkeznek döntési jogosultsággal vállalkozásuk ügyeiben, alkalmazhatnak és távolíthatnak el újságírókat, szerkesztőket, szabadon meghatározhatják a médium politikai irányultságát, az általa képviselt kulturális szintet. Azonban, ha a sajtószabadságról beszélünk, elsőként általában nem a tulajdonos az, aki eszünkbe jut, ha a jogosultat keressük. A médiában az újságírók, műsorvezetők, közvetve pedig a szerkesztők közölnek információkat, ők azok, akik hangjukat hallatják, míg a tulajdonos jellemzően néma marad.

A technika fejlődésével azonban újabb szereplők vonatkozásában is felmerülhet, hogy a sajtószabadság jogosultjai legyenek. A média „ökoszisztémájába” olyan szereplők is beletartoznak, akik hatással vannak a tartalom „felhasználóhoz” (a közönséghez) való eljutására. Vajon ők is a sajtószabadság alanyai lennének (illetve ezzel együtt a jog által meghatározott kötelezettségek kötelezettjei)? A német Alkotmánybíróság immár negyedszázados döntése szerint a sajtószabadság minden olyan médiapiaci szereplőnek is alapvető joga, akinek/amelynek a tevékenysége magában foglalja a média útján közzétett tartalmak közönséghez való eljuttatását. A műsorterjesztők, bár tartalmat nem állítanak elő, mégis egyfajta sajátos szerkesztői tevékenységet végeznek, a továbbított szolgáltatások kiválogatása során, amelyet a köz érdekében bizonyos szabályok korlátoznak.

De ma már a korábban ismertekhez képest újabb és újabb szereplőkkel is számolni kell. Mindez elsősorban az online elérhető szolgáltatások elterjedését követően észlelhető jelenség. Ezek a szereplők végezhetnek valamiféle sajátos, tartalom-előállítás nélküli „szerkesztést” (tartalom-aggregátorok, keresőmotorok, közösségi oldalak, internet-szolgáltatók, kommentelést lehetővé tevő weboldalak tartalomszolgáltatói), illetve eljuttathatnak audiovizuális tartalmakat a nézőkhöz a korábbitól gyökeresen eltérő módon (over-the-top szolgáltatások, többképernyős tartalomterjesztés stb.), és így tovább. Nem egyértelmű, hogy ezek közül melyikük tekinthető a sajtószabadság alanyának.

A médiapiacon számos érdekelt található, akiknek érdekei ütközhetnek egymással, és akik végső soron mind-mind képesek lehetnek hozzásegíteni felhasználóikat, közönségüket a demokratikus nyilvánossághoz való hozzájutáshoz. Az Európai Parlament tanulmánya alapján ilyen érdekeltek többek között a készülék-előállítók (televízió, számítógép, tablet, okostelefon, set-top-box, játékkonzol, médialejátszó), internetszolgáltatók, „hagyományos” médiaszolgáltatók (szabadon elérhető, ún. free-to-air szolgáltatók és fizetős, ún. pay-tv szolgáltatók), over-the-top szolgáltatók és tartalomelőállítók (content producers), közösségi oldalak (social media), szoftverfejlesztők.

A médiakonvergencia jelensége egy érdekes fejleményhez vezetett: miközben a médiatartalmak közzétételére használt eszközök, illetve az egyes, korábban egyetlen eszközhöz kötött tartalmak közelebb kerülnek egymáshoz, illetve egymással átfedésbe kerülnek, addig a tartalom előállítói és szerkesztői körében is jelentkezik a konvergencia. Ma már világos, hogy nem csupán a médiatartalom előállítója szerkeszt, és nem csupán az állít elő médiatartalmat, akinek hivatásánál fogva ez feladata. A korábban említett Európa tanácsi ajánlásból akár arra is következtethetünk, hogy a tartalom-aggregátorok, applikáció készítők, okosplatform- és operációsrendszer-üzemeltetők, valamint az internethozzáférés-szolgáltatók maguk is a sajtószabadság alanyai, amennyiben rendelkeznek „szerkesztői felelősséggel”. Ezek az új közvetítők egyre nagyobb számban és különféle módokon vannak jelen az olvasó/néző és a média között, és egyre inkább befolyásolni, torzítani tudják az információ áramlását a közlő és befogadó között. Mindennek ellenére nem indokolt ezeket azonos (jogi) megítélés alá vonni a média „hagyományos” szereplőivel, azaz a sajtószabadság alanyaival. Tevékenységük ugyanis abban a lényeges sajátosságban eltér, hogy e közvetítők nem állítanak elő tartalmat, hanem a mások által előállított tartalmak közönséghez való eljutásában segédkeznek. Azonban, mivel ebbéli tevékenységük mégis lehet egyfajta „szerkesztés”, hiszen az eljuttatott tartalmak körét képesek meghatározni, vagy legalábbis befolyásolni, az egyes kötelezettségek elvben rájuk is kiterjesztendők lehetnek a jövőben.

E közvetítőknek mások sajtószabadságát is tiszteletben kell tartaniuk, és biztosítaniuk kell tevékenységük során a tartalmak, vélemények szabad terjedését. Az állam feladata e tekintetben nem csak az lehet, hogy maga ne avatkozzon be a sajtószabadság gyakorlásába (a szükséges jogi keret meghatározásán és működtetésén túlmenően), hanem az is, hogy a magánfelek – közvetítők, terjesztők, és a médiapiac más szereplői – általi beavatkozás lehetőségét megszüntesse, vagy legalábbis minimalizálja. (Erről szól az internet semlegessége körüli vita is.)

Az új típusú szolgáltatások már jelenleg is – a legtöbbjük esetében pontos és részletes szabályozottság hiányában – számos új kérdést, problémát hoznak magukkal. Bár az EU-n belül az egységes piac elvben védelmet, egyben lehetőséget nyújt valamennyi európai szolgáltatónak (ugyanakkor egy gazdaságilag gyengébb tagállam szolgáltatói soha nem lesznek egyenlő versenyhelyzetben a brit, német, francia vállalkozásokkal), nem adhat védelmet a kívülről (jellemzően az Egyesült Államokból) érkező vállalkozásokkal szemben. A magyarországi médiapiaci felmérések szerint a tartalomaggregátorok (pl. Google) és a közösségi médiumok (pl. Facebook) a nemzeti tartalom-előállítók létét fenyegetik, mert elszipkázzák előlük az éltető forrásukat jelentő reklámbevételeket, a szintén amerikai over-the-top szolgáltatások (pl. Netflix) pedig eleve megnehezítik a tagállami médiapiaci szereplők piacra lépését. A „média” meghatározása tehát szoros összefüggésben áll a sajtószabadság fogalmának átalakulásával, így pedig a demokratikus nyilvánosság mibenlétéről való európai gondolkodás jövőjével is.

 

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 2 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Fakutya Vigyora
2015. február 04. 22:59
Ez médiageci belügy, intézzétek el egymás közt. A médium csak médium, nem a hir tárgya.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!