Polgár és jogállam

„Az alkotmányozó többség birtokában új Alaptörvényt léptetett életbe, kiterjesztette a politikai zsákmányrendszer tradicionális határait: a fontosabb közjogi pozíciókba a saját jelöltjeit juttatta be. A kormányzati politikai célok végrehajtását megtorpedózó Alkotmánybíróság hatáskörét szűkítette a gazdasági alkotmányosság területén, felemelte az alkotmánybírák számát, eltiltotta a testületet az alkotmánymódosítások alkotmányosságának tartalmi vizsgálatától. Nyilvánvalóvá tette, hogy a politikai alkotmányosság talaján állva a nép által választott parlament kezében kívánja tartani a társadalom legfontosabb kérdéseinek eldöntését, és elejét akarja venni mindenfajta bírói aktivizmusnak és jurisztokratikus (Pokol, 2015) hatalomgyakorlásnak. Az alkotmányozó többség magabiztosságával, rohamtempóban törvények százait fogadtatta el, a korábban oly fontosnak tartott jogállami értékek (pl. a hatalommegosztás kö- vetelménye, a visszamenőleges hatályú jogalkotás tilalma, a parlamenti döntéshozatali szabályok betartása, tulajdon szentsége) alárendelődtek a vegytiszta hatalmi érdekeknek és rendszerépítő politikai célkitűzéseknek. A csúcsra járatott hatalomkoncentráció megnövelte a kormány cselekvőképességét, de jelentősen erodálta az alkotmányos demokráciába vetett hitet. A kulturális-oktatási, valamint egészségügyi-szociális alrendszerekben kialakult működési zavarok a konzervatív értelmiségi körökben is elégedetlenséget okoztak. A radikális társadalomátalakítás vesztesei és az őket képviselő ellenzéki pártok nem voltak képesek megakadályozni a keresztény-konzervatív pártok újabb kétharmados győzelmét. A választási sikert követően azonban felszínre került a szakkollégiumi generáció legerősebb belső párosa (Orbán–Simicska) közötti feszültség. Ami korábban elképzelhetetlennek tűnt: a generáció legnagyobb politikai tőkése és legnagyobb gazdasági tőkése egymás ellen fordult, felbomlott a több mint harminc éve tartó szolidaritás és barátság. Új törésvonalak jelentek meg a hatalom belső köreiben, a Fidesz új generációjának már semmit sem jelentett a szakkollégiumi időszak közösségi érték- és élményvilága. Sokuk számára a hatalmi pozíciók birtoklása, a szimbolikus és anyagi javak gyarapítása lényegesen nagyobb motiváló erővel bírt, mint a politikai közösséghez tartozás élménye, illetve a nemzeti ügyek szolgálatának ethosza. (...)

Az ország polgárainak többsége egyáltalán nincs euforikus hangulatban. Sok jól képzett szakember és fiatal hagyja el az országot, és keres külföldön munkát. A polgári erények (szorgalom, tehetség és tudás megbecsülése, mértéktartás, tisztesség) helyét egyre inkább a féktelen karriervágy és gazdagodás hajszolása veszi át. Az értékalapú elkötelezettség helyébe mindinkább a feltétlen lojalitás lép, a racionális érvelést pedig háttérbe szorítja az olykor demagógiába hajló populizmus. Nem szerencsés, ha a feltörekvő gazdasági és politikai elitcsoportok által is támogatott »celeb-kultúra« válik a társadalom számára felkínált magatartásmintává. A Polgári Magyarország programjának egyik kitüntetett célja az volt, hogy a posztkommunista politikai és kapcsolati tőke konverziója révén gazdasági hatalomhoz jutott, »megalvadt« struktúrákat szét kell zúzni. Ha a mostani elitváltás a polgári értékrend szempontjából ugyanolyan deficites módon zajlik le, mint huszonöt évvel ezelőtt, akkor nem lesz hosszú életű. A fiatal demokraták alapító generációjának emlékezniük kell arra, hogy mi ellen lázadtak egykoron. Ha egy rendszer elveszíti tehetséges fiataljait, ha a politika nem kínál azonosulási lehetőséget számukra, ha a tudás és a hozzáértés helyett pusztán a lojalitás válik a karrier feltételévé, akkor nem lesz emelkedő nemzet Magyarországból.”