A szovjet megszállás és április 4.

Szilvay Gergely interjúja a Mandiner hetilapban.

Egységes már a korábban felszabadításnak nevezett szovjet megszállás megítélése történészkörökben?
A németeknek a Vörös Hadsereg általi kiűzését a létében fenyegetett zsidóság és a többi üldözött magától értetődően megszabadulásként élte meg. Az utóbbi idők mélyfúrásszerű forrásfeltárásai, például a NEB és az MTA kiterjedt vidéktörténeti kutatásai, a Magyar Nemzeti Levéltárnak a szovjet megszállással kapcsolatos nagyszabású dokumentumközlései pedig azt is megkerülhetetlenül bizonyították, hogy a Vörös Hadsereg bevonulása a magyar társadalom tömegei számára az első perctől kezdve egyéni és kollektív traumák sorát hozta magával: tömeges erőszakot, százezrek elhurcolását. Ezek a kutatások tehát megerősítették a paradigmaváltást, hogy bár az egyéni tapasztalatok szintjén lehetnek különbségek, a társadalom többségének a megszabadulás egyben megszállást is jelentett. 1944–45 tragikus eseményei a politikai önállóság utolsó maradványait is elemésztették. A német megszállást követően az ország egy pillanatra sem nyerte vissza a szuverenitását, az új állam születésénél pedig már Moszkva bábáskodott.

Van még más vitapont?
Manapság két markáns álláspont képviselői között zajlik a vita: az egyik szerint a megszállás és a szovjet hatóságok folyamatos beavatkozásai a szovjet birodalomépítés mesterterveként értelmezhetők, mások pedig elsősorban nagyhatalmi játszmák következményeként értelmezik Közép-Európa betagozódását a Szovjetunió szövetségi rendszerébe. Ebben a kontextusban különösen érdekesek azok a kutatások, amelyek szerint a Szovjetunió valójában a megszállás első percétől kezdve tervszerű, lopakodó gazdasági gyarmatosítást hajtott végre, megingatva ezzel az ország függetlenségének gazdasági pilléreit. Kárász Artúrnak, a Magyar Nemzeti Bank akkori elnökének visszaemlékezése szerint a háborús jóvátételként és egyéb jogcímeken a Szovjetuniónak kifizetett összeg 1945-ben kitette a teljes állami költségvetés felét, ami így lényegében a politikai hódítás eszközeként funkcionált. Egy másik vitatott kérdés az, vajon a magyar politikai elit hogyan reagált a szovjet térfoglalásra. A szovjet emigrációból hazatérő kommunisták a megszálló hatóságok segítségével az első pillanattól kezdve a teljhatalom megszerzésére törekedtek, sikerrel. De vajon mit érzékeltek ezekből a folyamatokból a többi politikai erő képviselői? Mekkora volt a mozgástér, ha volt egyáltalán? 1945-ben még volt az országban a kommunistáktól függetlenül egy olyan alternatív elit, amely különböző nézetei ellenére demokratikus állami berendezkedésben látta a kibontakozás útját. 1945-ben a demokratikus Magyarország reményének megvoltak a belső feltételei, azonban a nagyhatalmi politika realitása nem adta meg az esélyt. A demokraták pedig rövidesen vagy külső, vagy belső emigrációba kényszerültek, vagy az Andrássy út 60.-ban, illetve a recski ávéhás kényszermunkatáborban kötöttek ki.