Öt ország, 9000 kilométer, kávé, rum, tequila és a kikapcsolhatatlan latin pop: a Hungarikumokkal a világ körül stábja ezúttal Latin-Amerikát járta be.
Írta: Kurucz Dániel
Startol az 5. évad a Hungarikumokkal a világ körül sorozatában. Öt ország, 9000 ezer kilométer, kávé, rum, tequila és a kikapcsolhatatlan latin pop: a Hungarikumokkal a világ körül stábja ezúttal Latin-Amerikát járta be, Venezuelától egészen Mexikóig. Január 2-án kezdünk 11.30-kor a TV2-n, de addig is nézzétek meg az 5. évadunk trailerét!
Minden eddigi évadban felállított az agyunk egy „félelemképet”, hogy mitől is kellene rettegjünk – kicsit, mint a viccekben. Legyen az Kína, Botswana, vagy épp Afganisztán sztereotípiák mindenütt, nos idén erre se ideje, se energiája nem volt az agyunknak. A covid ellopta a show-t: órás sorban állások, véres reszelgető orrműtétre hajazó PCR tesztek és persze a latinos félelemkeltés fegyverekkel és kilós szakállakkal. Pedig biztosan rettegnünk kellett volna Venezuelától, hiszen a világ legveszélyesebb országai közt tartják számon évtizedek óta, amit nem a szelektív hulladék helytelen gyakorlatával érdemel ki, hanem a gyilkosságokkal, erőszakos bűncselekményeivel.
Venezuela
„Ne menjetek most oda” – hangzott el mindig és mindenkitől, mikor felmerült, hogy Hugo Chavez és Nicolas Maduro poklába igyekszünk. Míg nem találkoztunk Müller Carlosszal, a caracasi magyar ház elnökével, aki a következőt mondta:
„Ne menjetek most oda…, de ha mindenképpen akartok, segítünk.”
Venezuela valaha a világ Szingapúrja volt, a ’60-es évek bezzegországa, mára azonban életveszélyes lett, a szó minden értelmében. Nem állnak le veled a jogaidról vitatkozni, kirabolnak és megölnek, ha ellenállsz. Nem véletlenül menekült el közel 10 millió ember az elmúlt 20 évben. Ennek megfelelően Carlos és a venezuelai magyarok segítsége nélkül a reptéren se jutottunk volna át – ami mellesleg majdnem így is megtörtént, hiszen amíg a gép teljes közönsége nem produkált negatív covidtesztet, szúrós szemmel mondták, hogy visszafordulunk mindannyian Panamába.
Az az igazság,
Az elmúlt öt évben ezt alaposan megtanultuk. Venezuela azonban föltette az i-re a pontot. Caracas magyarjainak híre talán a magyar bulvárhíreken is áttörte magát, hiszen kis túlzással felépítették Venezuelát – a többi „telepessel”, menekülttel együtt, akik a világ minden tájáról özönlöttek a Karib-tenger koronaékszerébe. Kórházak, hidak, egyetemek, cukrászdák, csak néhány apróság, amit máig a magyaroknak jegyeznek.
„Moziban dolgozom, emiatt szinte az egész országot bejártam már, ami nagyjából tízszer nagyobb, mint a mostani Magyarország” – meséli Marton Attila. Ő azon kevesek egyike, aki még nem hagyta el Venezuelát, habár szinte már mindenkije Magyarországon vagy valahol Európában él.
„…Ciudad Guayanától délre mentünk át az őserdőn Brazília felé, amikor megálltunk egy bódénál enni valamit. Épp telefonáltam valakivel a családból, ami természetesen magyarul volt, amikor a bódéból megkérdezi az indián hölgy, hogy ez magyar nyelv volt-e? Eléggé ledöbbentem, és megkérdeztem, hogy ezt meg mégis honnan tudja? Azt mondja ez a férje nyelve.”
A Hungarikumokkal a világ körül csapatának talán még mindig a legérdekesebb, ahogy kontinensről kontinensre megismerjük a magyar emberek gondolkodását a világról, apróságokról, egyszerű emberi körülményekről. Függetlenül attól, hogy valaki a második világháború előtt, alatt, után vagy épp ’56-ban kellett eljöjjön, esetleg a kommunizmus alatt vagy már azután, nem számít, a fontos dolgokban mi mind nagyon hasonlóak vagyunk. Legyen az illető gazdag, szegény, okos, kevésbé okos, jobbos, balos, idős, fiatal – mindenki őriz valamit az otthonból, és ez nem egy romantikus képzelgés.
„Libabőrös vagyok, ha hazamegyek Magyarországra” – mondja a harmadik generációs Zsófi,
aki nyilván nem vádolható a Horthy-korszak nosztalgiáival, hiszen most kezdi csak az egyetemet. Mégis megdobban a szíve, ha a nagymamája arról mesél, milyen volt évtizedek után visszatérni abba a lakásba, ahonnan annak idején, ’45-ben el kellett menekülniük.
„Ha igazán hihetetlen történetre vágytok, menjetek Canaimába, az Angel-vízeséshez.”
Így is tettünk, de a spoilerveszélyt azért elkerüljük. Ki kell, hogy várjátok a második rész debütálását, ami január 9-én várható a TV2-n – illetve a youtube csatornánkon. Ám, ha nagyon nem bírtok magatokkal ajánljuk figyelmetekbe útinaplóinkat, amiben igyekeztünk összefoglalni az 50 napos forgatás érdekesebb mozzanatait pár oldalban, országokra lebontva.
Venezuelai útinaplónk itt olvasható el
*
Panama
Laikusként azt gondoltuk, hogy a világ egyik legunalmasabb országába tartunk rögtön a világ egyik legizgalmasabb országából, ám szerencsére tévedtünk. Panama gyakorlatilag a világ minden pontjáról befogadja a „menekülteket”. Csak a hostelünk pár napos történetéből kiindulva: vannak itt Venezuelából menekülők, a jobb élet reményében itt dolgozó kolumbiaiak, dél-afrikai fehérek, akik nem kérnek többet az ellenük irányuló rasszizmusból, és persze amerikaiak, akik vagy a jobb adózás vagy a politikai cicaharcok miatt untak bele mindenbe, ami a ráktérítőtől északra zajlik.
Annak ellenére, hogy Costa Ricát tartják a világ legnyugisabb helyének,
Kedves, vendégszerető emberek lakják körbe a világ legszennyezőbb csatornáját, amiből épp most adják át a harmadikat – sőt a kínaiak a negyedik „Panama-csatornát” tervezik, de Nicaraguában.
Kevesen gondolnák, de a Panama-csatorna történetében az elejétől a végéig fellelhető magyar szál, amiről a Panamában élő magyarok is büszkén mesélnek nekünk. Igaz az itteni „diaszpóra” nem nyúlik vissza venéz történelmi távlatokba, de azért egy unicum vs. rum kihívás simán összejött Szabó Dorka fodrász szalonjában.
*
Costa Rica
Pura Vida – mondják a föld egyik legnyugisabb országában a nemzeti mottót, ami nagyjából annyit tesz: könnyű élet. Ezt mellesleg egy mexikói filmből vették át, még valamikor a ’60-as években.
Kíváncsiságból megkérdeztünk pár helyit, hogy mit gondol erről, de nem volt könnyű dolgunk.
Először is nagyjából a tizedik ember volt csak helyi, a többiek a már említett helyekről vagy Nicaraguából, Hondurasból menekültek, jöttek ide. Akit viszont megtaláltunk a következőt mondta:
„Legboldogabb? Ezt én is hallottam már, de szerintem ezt nem lehet kijelenteni. Ha például San José lenne a föld legboldogabb helyének fővárosa, akkor nagy szarban vagyunk, mi mindannyian. Ez egy csúnya és koszos város, tele bűnözéssel. Ha kimegyünk a tengerpartra vagy fel a hegyek közé, akkor már inkább igaz ez az állítás, de nem élhet mindenki a külföldiekből meg kávéból, nem igaz?”
Azért megnéznénk, hogy „nyugaton” hol kapnánk ilyen őszinte jellemzést. Különösen, hogy többen is megerősítették ezt, főképp Bakó Jani, a magyar serfőző mester. Jani is óva intett minket San Josétól, így rögvest hozzá siettünk Dominicalba a Csendes-óceán partjára. Bárcsak ez ilyen könnyen ment volna. E helyett majdnem meghaltunk a Talamanca hegység platójáról leereszkedve nagyjából 3000 méteren.
*
Nicaragua
Napjainkra Nicaragua a föld egyik legelzártabb országává vált. Ugyan a helyzet nem olyan rossz, mint Venezuelában vagy épp Észak-Koreában, de hasonló, mint Kubában mintegy 10 éve. Az egyre romló gazdasági helyzetet követi az emberek kiáramlása, így Panamától az USA-ig találunk szorgalmas kisembereket, akik két-három műszakban dolgoznak, hogy otthon maradt családjukat eltarthassák.
Mindeközben a venezuelai sikereken felbuzdulva az ex-szandinista (értsd. latin komcsi) Daniel Ortega bajsza alatti széles mosollyal
Spoilerveszély, demokráciaölelők, ide gyertek!
*
Mexikó
Annak ellenére, hogy mennyire nehezen indult a mexikói utunk, annyira kellemes véget ért. Ebben az is szerepet játszhatott, hogy nem törtünk drogkartelli babérokra, nem mondogattuk hangosan, hogy a tequila kaktuszból készül és nem villogtattuk a dollárokat sem, „gringó vagyok” feliratú pólóban.
Kevés olyan ország létezik ma a földön, ahol annyi sztereotípiával találkozunk, mint Mexikó esetében – pedig Afrika se volt kutya e tekintetben. A stábbal a közel kéthetes forgatás során a következőkre jutottunk, fölsoroltuk a legnyilvánvalóbb mexikói jellegzetességeket, amik beszűrődtek oda haza és leellenőriztük az igazságtartalmukat:
„– Csípősen esznek minden ételt,
– Tequilát csak tequilával és tequilával isznak,
– Csak chihuahuák róják az utcákat,
– Drogkartellek mindenütt,
– Mariachi zene szól a csapból is,
– Csodálatos strandok.”
Annyit már most elárulhatunk, hogy a hatból csak egy lesz igaz és az se teljesen egészében. Hogy ez egyáltalán miképpen lehetséges? No, ebben már
kisebb-nagyobb fluktuációk közepette. Igen, olyan sokan, mint egy kisebb magyar város.
„Rengetegen jönnek ide. Talán, mert szeretik, amit a filmekben látnak, vagy már voltak itt nyaralni, de nagyon kevesen ragadnak kint. Itt sincs kolbászból a kerítés, bár aki a hatóságok elől menekül, annak Mexikó az egyik legjobb választás. Ha nagyon akarsz, 5000 forintnak megfelelő pesóból is el lehet itt tengődni egy favelában.”
A kamu sztereotípiák mellé, amiket mi hittünk Mexikóról, megtanultunk egyet, amit épp ők hisznek a magyarokról.
„… még most is néha kijavítom őket. Gyerekkorukban azzal ijesztgették a szülők a gyerekeket, hogy, ha nem viselkednek jól, elvisznek a magyarok. Pontosabban az húngarók, akiket itt átfogóan cigányoknak is hívnak” – mondja István, az exrendőr, Cancún egyik legjobb masszőre. Mivel ezt a sztorit már előtte is hallottuk, utánanéztünk és tényleg, mindenki megerősítette: a mexikóiak a cigányokat ugyanúgy hívták, mint a magyarokat, amellyel nem éppen bókolni akartak nekünk.
„Még egy közmondásuk is van amúgy: Vive como húngaro. Ez annyit tesz nagyjából, hogy úgy élj, úgy, mint a magyar! Bár valószínűbb, hogy csak a vándorlásra akartak célozni vele anno.”
Manapság már kikopni látszik ez a sztereotípia, amit, úgy tűnik, a teljes tudatlanság váltott fel. Ugyan akadnak, akik voltak, sőt tanultak is Magyarországon, de a nagy többség a fejét vakarja, ha rólunk hall. Ami azért is meglepő, mert ugyan Magyarországnak nem voltak gyarmatai, de mégis, Mexikó egykori császára, I. Miksa folyékonyan beszélt magyarul. Sőt a véres mexikói polgárháború mindkét oldalán a „királycsinálók” épp a magyarok voltak.
Mexikói útinaplóink itt és itt olvashatók el.
*
Búcsú
Idén sem volt könnyű, hogy a világ túlfelén megtaláljuk magyar lábnyomainkat, de szerencsére sikerült és mindenki ép bőrrel haza is jutott. Ám itthon se pihentünk: az elmúlt hetekben, hónapokban a stáb azon dolgozott, hogy januárra elhozhassuk nektek Venezuelát, Panamát, Costa Ricát, egy kis Nicaraguát és Mexikót. Büszkék lehetünk, mert
Reméljük ezáltal is sikerül mentőövet dobnunk a hazai közbeszéd szellemi nihiljébe egy-egy hihetetlenek tűnő magyar történettel. Szeretnénk, ha hozzájárulhatnánk ahhoz, hogy ne szűnjön meg a magyar világlátás Bécsnél, és az „Óperencia” kereteit kitágíthassuk, amennyire csak lehet.
Fontos információként szeretnék megemlíteni a közösségi felületeinket, ahonnan folyamatosan tájékozódni lehet a friss megjelenéseinkkel kapcsolatban, illetve megtudni pár hasznos és érdekes háttértartalmat! Elérhetőségeink az alábbiak:
(Minden hétfőn kerül fel az adott új epizódunk ismétlése, javasoljuk a Feliratkozás gombra kattintást! Köszönjük!)
Tartsanak velünk!
Mindössze 10-szeres válogatott, ám korának egyik legnagyszerűbb játékosa volt, az utolsó magyar kapus, aki kapott gól nélkül hozott le egy világbajnoki mérkőzést. Csámpi azt is elárulja: miért kapta ezt a becenevet, és milyen volt egy csapatban szerepelni a korszakos zsenivel, Törőcsik Andrással...
Amerika és Oroszország nem csak az orosz-ukrán konfliktus esetében áll „a sakktábla két oldalán”.
A kormányfő rámutatott: Brüsszelben most úgy viselkednek, mintha vesztésre állnának a kártyában.
Ha az USA biztonságáról van szó, akkor akárhány országot hajlandóak ezért feláldozni – véli Bogusław Samol.
Ismét szintet lépett a közel-keleti konfliktus, államközi háborúskodás vette kezdetét a világ lőporos hordójában. A nagyhatalmak óvatosságra intenek. Veszprémy László Bernát írása.
Amerikában is szép számmal akadnak „eurofil” politikusok és újságírók, akik arra biztatják Amerikát, hogy vegyen példát Európáról – azonban nem mindenki szerint helyes ez az irány. Könyvajánlónk!
Eljött a pillanat, Dopeman végre keményen kiütötte a nagyszájú megmondóembert.
Az antifák a mostani „kulturális elit” rohamosztagosai lettek a világhírű szociológus szerint.
