Az a kérdés, te hogy felelsz

Klementisz Réka interjúja a Mandiner hetilapban.

Holló András története évek óta szájról szájra, közösségről közösségre terjed, mint egy kortárs népmese, csakhogy az elmesélés lekerekítettsége óhatatlanul elfedi a lényeget: élete derekán kétgyermekes családapaként, lendületes, a táncokért rajongó, hobbiból táncot is tanító férfiként olyan törést szenvedett el, hogy sokak számára annak töredéke is elég lett volna a teljes meghasonláshoz.

Büszke katolikus család, az átkosban is kötelességtudóan látogatott hittanórák, vallásos neveltetés – gimnáziumban, kamaszként némi kötelező lázadás, snitt. Keresztény kultúrkörben klasszikusnak mondható felütés után az egyetemi miliő hozza el az első fordulatot: kertészmérnök-hallgatóként belecsöppen egy ökumenikus közösségbe, amelynek tagjaként már a „kultúrkereszténység” rítusain túlmutató lényeg érdekli: ki az élő Isten? Elhatározza, hogy mélyebben is a dolog mögé néz, és bár nem készül 
a felvételire, huszonnégy évesen beadja a papírokat a teológiára – felveszik. Öt év tömény hittudomány, hitpróbák, keresés. Teológusdiplomával a fiókban, hitoktatóként, már két gyermek édesapjaként úgy érzi, igazán mindent kipipált az „igaz keresztény ember” státuszért. Harminchét évesen motorbalesetben olyan életveszélyes sérüléseket szenved el, amelyek következtében szegycsonttól lefelé teljesen lebénul.

„Két évig csak feküdtem, mint egy növény” – meséli gyakran, ráadásul a népmeséktől elvárható feloldás sem jött el: a hosszú kórházi kálvária végén maradt az ítélet egy örökre szóló fizikai vesztegzárról, a kerekesszékről. A történet viszont igazán még csak itt kezdődik.

A krízis mint meghívás

„A feleségemmel abban a két évben iszonyatosan mély személyes krízist harcoltunk végig. A személyes válság Isten karjaiba sodort minket, de ehhez az is kellett, hogy elkezdjük őt keresni. Észre kellett vennünk, hogy ez a helyzet meghívás valami alapvetően másra. El kellett gyászolnom, aki korábban voltam, és meg kellett találnom a receptet arra, hogyan gyógyítsam a lelkemet. Az én receptem Isten két keze lett. Úgy látom, hogy ami most zajlik, globális méretű személyes krízis. Sokban hasonlít ahhoz, amit átéltem. Ha az emberek elutasítják a helyzettel járó szenvedést, és ki akarnak bújni a felelősség alól, akkor nem történik meg, amire Isten meghívta őket” – mondja a jelenlegi körülményekről.

A meghívás felismerése persze András esetében sem csettintésre történt. Beszélt indiaiakkal, természetgyógyászokkal, papokkal, „mindenki mondta a tutit”, a családja, korábbi tánctanítványai is lelkesítették, mégis úgy érezte, minden csak karcolja a lényeget, amiről az életválsága szól. Hiába végezte el a teológiát, olyan alapvető egzisztenciális kérdésekre sem tudott megnyugtató válaszokat adni magának, mint hogy mi az élet értelme, hol van az Isten, mi a terve, mi a végső igazság.