Az amerikai rettegés szüli az új hidegháborút

Kevés olyan dolog van az Egyesült Államokban, amelynek kapcsán a republikánusok és a demokraták konszenzusra tudnak jutni, de a Kína elleni gyűlöletben nincs sok vita a két párt között. Már-már versengenek azon, ki tudja vaskosabb váddal illetni Pekinget – mindegy, milyen témában, mindegy, milyen valóságalappal. Éppen az utóbbi hiánya kérdőjelezi meg az egész hidegháború 2.0 fundamentumát, de ezt a zavaró kis mellékkörülményt az amerikai döntéshozók úgy hessegetik el, mint a legyet: a külső ellenség keresése helyett a belső problémák megoldása mindig is nehézkesebb és kényelmetlenebb volt, a robbanásszerű geopolitikai változások okozta félelem pedig csak ráerősít a hatalmát egyre kétségbeesettebben és egyre reménytelenebbül féltő Washington demagóg értelmezési taktikájára. 

„Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem” – idézi Roosevelt elnököt Stephen S. Roach, a Yale Egyetem oktatója és a Morgan Stanley Asia korábbi elnöke új írásában, rámutatva, hogy az amerikai rettegés Kínától olyan szintre emelkedett, amely valóban kimeríti a fóbia szélsőséges és irracionális értelmezési lehetőségeit. Nincs már olyan terület az Egyesült Államok bármilyen szegmensű politikájában, ahol ne bukkannának fel a kínaiak, mint nemzetbiztonsági kockázat.  

A hisztéria politikája 

A boszorkányüldözés a 2000-es években kezdődött, amikor a legerősebb ütőkártya, a „nemzetbiztonsági aggodalom” először került játékba a Huawei kapcsán. A vád már akkor is az volt, ami most: a kínai gyártó digitális kémablakokat épít rendszereibe, ahonnan ráadásul célzott kibertámadásokat is végre tud hajtani. Ez teljesedett ki a 2018–19-es szankciókban, amikor Trump elnök rendeletben tiltotta meg az amerikai vállalatoknak, hogy nemzetbiztonsági kockázatot jelentő külföldi vállalatokkal (egyenlő Huawei) üzleti tevékenységet folytassanak, és amikor technológiai kémkedés gyanújával letartóztatták a vállalat pénzügyi vezetőjét.  

A Huawei elleni hadjárat azonban csak a laborkísérlet első epizódja volt.  

Beköszöntött a chipháborúk kora, ahol az exportkorlátozásokat az Egyesült Államok még szövetségeseire, Hollandiára és Japánra is ráerőszakolta, globálissá próbálva tenni Kína kizárását a csúcstechnológiás félvezetők piacáról.  

A legújabb támadás az elektromos autók piacán történik: az Egyesült Államok egyelőre jelentősen lemaradva kullog Kína után, a problémát pedig protekcionista törvényekkel, extravámokkal és kereskedelmi tilalmakkal igyekszik orvosolni – egyelőre kevesebb, mint több sikerrel. A TikTok betiltása körüli cirkusz már csak a leglátványosabb bűvésztrükk, az átlagamerikai számára is kézzelfogható és közvetlenül érzékelhető eleme a háborúnak, demonstrálva Washington egyre növekvő rettegését Kína kereskedelmi, gazdasági és katonai erősödésétől.  

A boszorkányüldözés fétise 

A fóbiára nem feltétlenül egy másik fóbia a gyógymód, Pekingnek azonban a hidegháború legszebb hagyományai nem adnak sok választási lehetőséget. Amikor az Egyesült Államok sorozatlövéseket ad le rá, technológiai kémkedéssel, tisztességtelen kereskedelmi politikával vagy éppen az egyetemes emberi jogok megsértésével vádolva, Kína a jól bevált recept szerint kezdi el démonizálni Washingtont. Jó oka van erre: a kialakult helyzet azzal fenyeget, hogy újratöltődik az 1950-es évek mccartizmusa és az arra jellemző boszorkányüldözés.  

A McCarthy szenátor ámokfutásával fémjelzett korszakban a kommunizmus okozta félelem teljes paranoiává fejlődött. Egy idő után már elég volt a gyanú, hogy bárkit ellenséggé nyilvánítsanak és kemény szankciókkal lépjenek fel ellene. A „vörösüldözés” csúcsra járatása idején már az is elegendő volt a megbélyegzésre, elítélésre és ellehetetlenítésre, ha egy amerikai állampolgárnak a felmenői egy akkor már kommunista országban születtek. McCarthy annyira túltolta a dolgot az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság élén, hogy már a hadsereget és a CIA-t is kommunista gyülekezőhelynek titulálta. Ez végül karrierje kettétöréséhez vezetett – ám az, hogy a szenátor a történelem szemétdombján végezte, nem jelentette azt, hogy az általa tökéletesre csiszolt demagógia ne élte volna túl őt. 

Napjaink McCarthyját Mike Gallaghernek hívják, aki most vonul vissza a kongresszusból, ám eddigi munkásságának örökségét elődjéhez hasonlóan maga után hagyja. A Kína elleni gyűlölet élharcosa nemcsak a TikTok betiltásához vezető törvényjavaslatért felelős, de gyakorlatilag minden olyan erőfeszítés értelmi szerzője, amely Peking és annak gazdasága, kereskedelme, külpolitikája ellen irányul.  

Semmi mást nem kell tenni, mint minden vádat (legyen az teljesen légből kapott vagy alaptalan) becsomagolni a „nemzetbiztonság” takarójába – ember legyen a talpán, aki onnantól objektív módon bele tud nézni. A rettegés jól bevált kifejezőeszköze ez: nem azt mondják, ami valójában történt vagy történik, inkább azt, mi történhetne. Utóbbira ugyan semmiféle bizonyíték nincs, de a félelem narratívája sokkal erősebbé válik a puszta tényeknél, még akkor is, ha általa demagóg propagandaháborúvá züllik a világkereskedelem.  

Ahogyan Roach is említi:  

Gina Raimondo, az Egyesült Államok kereskedelmi minisztere a minap felvetette a kérdést: mi van akkor, ha a kínai elektromos autókat valójában kémfegyverként használják, és az összes általuk rögzített adatot Pekingbe továbbítják? Az FBI igazgatója arra figyelmeztet, hogy a fondorlatos úton terjeszkedő rosszindulatú kínai programok megbéníthatják az amerikai infrastruktúrát, „amennyiben Peking úgy dönt, hogy elérkezett a csapás ideje”. A Kínával foglalkozó különbizottság a kikötőkben használt kínai gyártmányú daruknak is nekirontott, mondván: mi van, ha azok valójában nem is daruk, hanem titkos kémberendezések, amelyek adatokat gyűjtenek a kiemelt infrastrukturális létesítményekről?  

A felvetésekben túl sok a ha és az amennyiben. Ami hiányzik, az éppen a bizonyíték és az ellenőrizhetőség. A paranoia ezen foka pedig nemcsak a kocsmai színvonalra emlékeztet kísértetiesen, de egy az egyben másolja a McCarthy-korszak (egyébként megbukott) kliséit.  

Félelem és rettegés 

Az Egyesült Államok agresszív demokráciaexportja, az alternatív ideológiákkal és államvezetéssel szembeni engesztelhetetlen, rettegő gyűlölete, intoleranciája mindent felülír, amit egyébként hirdet. A szabályokon alapuló rend mára üres lózunggá vált, amely kizárólag az amerikai hegemóniához egyre kétségbeesettebben és reménytelenebbül kapaszkodó Washington érdekein alapul. Ez a felfogás a hidegháború idején még működött is, napjainkra azonban az Európával egyre szélesedő gazdasági konfliktus, Kína soha nem látott erősödése és a globális dél blokkosodást elutasító magatartása miatt működésképtelen.  

A primitív kínafóbia valójában az USA kétségbeesését tükrözi. Ideig-óráig elfedheti vele a belső problémáit, demagógnak szánt hatása azonban előbb-utóbb visszacsap. Ötletes dolog például a kereskedelmi hiányt Kína nyakába varrni, részleteiben még alapja is van a vádnak, ám a jelenség egyre inkább az Egyesült Államok költségvetési hiányának, illetve az abból fakadó megtakarítási csökkenésnek köszönhető, nem pedig Peking fondorlatos cselszövésének. Ami pedig a technológiai háborút illeti: amikor Washington Kínát kémkedéssel és technológiai lopásokkal vádolja, soha nem teszi hozzá, hogy a két ország kutatás-fejlesztésre szánt GDP-arányos költségvetése között szakadéknyi a különbség az ázsiaiak javára, nem beszélve a felsőoktatásra, így a csúcstechnológiás képzésre fordított összegekről. 

A dolog egyelőre működik, de rendkívüli kockázatokat hordoz magában: a kínafóbia erősödésével a tények helyét átveszi a realitást nélkülöző indulat és a faék egyszerűségű hergelés. A rizikó a folyamat esetleges visszafordíthatatlanságában van, általa ugyanis éppen nő egy esetleges fegyveres konfliktus esélye – márpedig állítólag éppen ez az, amit a párhuzamos háborúkra immár képtelen Egyesült Államok a legjobban el akar kerülni.  

Ha már Rooseveltet idéztünk: „A bátorság nem más, mint egy másodpercig visszatartani a félelmet” – mondta az egykori elnök.  

Az utolsó másodpercben vagyunk. Az Egyesült Államoknak most egy nagy levegő után vissza kellene állítania az órát.  

***

Kapcsolódó:

Fotó: MTI/EPA/Hszinhua 

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.