Egy a tábor, egy a vélemény

„Donald Trumpnak köszönhetően az idén olyanokhoz is eljutott az Egyesült Államokban zajló előválasztások híre, akik nem érdeklődnek különösebben az amerikai politika iránt. Így az is kiderülhetett számukra, hogy ilyenkor az azonos pártszínekben induló jelöltaspiránsok egyáltalán nem bánnak kesztyűs kézzel egymással. Bár sokan ezt bizonyára csak a politikai cirkusz részének tekintik, éppen Trump sikere bizonyítja, hogy nem puszta porhintésről van szó: akár olyasvalakiből is lehet elnökjelölt, akitől szabályosan hidegrázást kap az adott párt vezetése. A hivatalos fővonaltól, a pártelit utasításaitól való eltérés, a karakteres különvélemény vállalása ráadásul nem korlátozódik az ilyen alkalmakra. Az amerikai törvényhozás mindkét házában találhatók legendásan különutas képviselők, s egy-egy országos politikai szereplőnek helyi választóira tekintettel sokszor érdekében áll szembemenni a pártja által diktált irányvonallal.

Mindez ma Magyarországon valódi hiánycikk, legalábbis a jobboldalon. No, nem az előválasztásra gondolunk, az maradjon csak a baloldal gumicsontja, amin évekig el tud rágódni. Persze annak is megvan a maga szépsége, ha az ember elképzeli, amint az Orbán Viktor utódlásáért harcba szálló Lázár János és Rogán Antal egymás vagyonnyilatkozatát lobogtatja a kamerák előtt, vagy hivatali visszaéléssel, gyanús személyi összefonódásokkal vádolja egymást. De míg erre belátható időn belül nincsen reális esély – mondanunk sem kell: több okból sincs –, annál sürgetőbb szükség lenne olyan politikusokra a kormányoldalon, akik egyszerűen merik vállalni a saját véleményüket. Még akkor is, ha az történetesen különvélemény. S nem csupán szűk körben, esetleg meg nem nevezett forrásként, hanem arcukat-nevüket adva hozzá a széles nyilvánosság előtt.

Persze tudjuk, a Fidesz hatalomgyakorlásának éppen az a lényege, hogy ilyesmi minél ritkábban forduljon elő: egy a tábor, egy a zászló, egy a vélemény. Ez bizonyos mértékig érthető is, hiszen az a politikai erő, amely kizárólag a saját belső vitáival van elfoglalva, eleve kudarcra ítéltetett. A nemzeti együttműködés rendszere esetében azonban ennél jóval többről van szó: azért is helytálló a katonai szóhasználat (tábor, zászló), mert e rendszer alapköve az engedelmesség, a feltétlen lojalitás. Ha háborúban állunk – márpedig a Fidesz hat éve folyamatosan háborúzik valami ellen –, a legkisebb megingás, kibeszélés is főbenjáró vétségnek számít. S bár ez a fő ütközeteket tekintve hatékony stratégiának tűnik, egy különös politikai kultúrát alakít ki: a sunnyogás kultúráját. Ahol senki sem mer önálló döntéseket hozni; ahol senkit sem zavar, hogy tegnap még A-t mondott, de ma már B-t kell mondania; ahol senki sem sérelmezi, hogy a szakmai meggyőződésével ellentétes törvényeket kell benyújtania vagy megszavaznia. Mi, választók pedig elfogadjuk, hogy ez a politika természete, miközben ha jobban belegondolunk, jól látszik, mennyire természetellenes.

Azt, hogy a Fidesz újabban csúcsra járatta a sunnyogás kultúráját, jól mutatja, mekkora hírértéke van annak, ha egy-egy képviselő nagy ritkán hangot ad őszinte nemtetszésének. Gulyás Gergely valóságos hőssé vált, amikor finoman jelezte, hogy nem tetszett neki a kopaszok akciója a Nemzeti Választási Irodánál; Kövér László a Fidesz erkölcsi iránytűje lett, mert egy interjúban utalt arra, hogy nem tetszik neki párttársai urizálása. Pedig valahol ez lenne a természetes. Hangot adni annak, hogy a fekete igenis fekete: hogy alvilági figurákkal nem szokás útját állni egy ellenzéki népszavazási kezdeményezésnek; hogy nem helyes, ha az igazságügyi bizottság elnöke arról beszél, hogy akár házszabályellenesen is megakadályozza egy ellenzéki indítvány benyújtását; vagy hogy mennyire nyilvánvaló, hogy Habony Árpád egy életveszély. Innen pedig már csak egy lépés – persze nem kis lépés – annak is hangot adni, hogy a fehér igenis fehér. Más szóval kiállni a saját értékeink mellett. De nem úgy, mint Lázár és Balog miniszterek a vasárnapi zárva tartást eltörlő szavazáskor: aláírt hűségnyilatkozattal. Hűséggel ugyanis a választóinak tartozik a képviselő.

Van, aki azt mondaná erre, hogy nézzük csak meg a szocialisták esetét: az MSZP fénykorában legendásan »vitatkozós« párt volt, s láthatjuk, mire jutottak. Az MSZP-t azonban éppen az indította el a lejtőn, hogy szorosan összezárt az erkölcsileg megbukott Gyurcsány Ferenc mögött. Tíz évvel ezelőtt hangzott el az őszödi beszéd, majd néhány hónappal később nyilvánosságra is került, és nem volt senki a pártban, aki a feketéről kimondta volna, hogy fekete (a baloldali sajtó és a liberális értelmiség egyenesen fehéret kiáltott). Pedig jobban jártak volna, ha valaki kimondja.

Persze utólag mindig okosabb az ember. Kérdés, hogy akiknek ma érdemi befolyásuk van a Fidesz politikai kultúrájának alakulására, szintén csak utólag lesznek-e azok.”