„Nem kellett kivégezni ahhoz, hogy tönkretegyék, elég volt úgymond élve eltemetni” – elrejtették a forradalom áldozatait Kádárék

Magas sövénnyel takarták el a Kádár-rendszerben a Fiumei úti sírkert 21-es parcelláját. Belátni nem lehetett, az elhanyagolt, gazzal benőtt sírokat pedig nem volt ajánlatos látogatni. Ha valaki mégis megtette, jelentést készítettek róla. Ez az a bizonyos parcella, ahová az 1956-os forradalom alatt és után, az utcai harcok során elhunytakat temették. Válogatás nélkül, így ide kerültek a népharag miatt meglincselt ÁVH-sok, a fegyveres harc során meghalt forradalmárok és azok is, akiket egy eltévedt golyó ölt meg vagy rájuk omlott az orosz tankok által szétlőtt házuk. 

Szabó Viktor történész, a Nemzeti Örökség Intézete idegenvezetője jól ismeri a 21-es parcella és a temető történetét. Tőle tudhatjuk azt is, hogy a Fiumei úti sírkertet 1885-től nyilvánították dísztemetővé. 1948-tól, a kommunista fordulat évétől viszont a temető helyzete bizonytalanná vált, Rákosiék nem tudtak mit kezdeni vele, hiszen az ott nyugvók nagy része még a nagypolgári világ jeles képviselője volt. Végül a temető bezárása mellett döntöttek 1952-ben, a történelem azonban közbeszólt. Pontosabban az 1956-os forradalom.

Mint Szabó Viktor elmondta, az utcai áldozatok láttán nyitották meg újra a temetőt, elsősorban

A 21-es parcella pedig megfelelt a célnak, ott ugyanis már korábban felszámolták a sírokat. A történész szerint azokat is itt hantolták el, akik a kommunista hatalom oldalán vesztették életüket, például a Köztársaság téri pártház védelme során, de ide kerültek azok az áldozatok is, akiket köztereken, parkokban temettek el még a forradalom idején.

Szabó Viktor szerint 376 áldozatot temettek el a parcellában, ám nem mindenki maradt a sírhelyében. „Azokat, akik a kommunista hatalom védelme során haltak meg, exhumálták és egy másik parcellába vitték át, az úgynevezett mártírok sírkertjében, amit ma karhatalmisták parcellájának nevezünk” – mondja a történész, aki hozzáteszi, miután 1959-ben megnyílt a Munkásmozgalmi Panteon, oda is vittek át karhatalmistákat.

Szabó Viktor történész, a Nemzeti Örökség Intézete idegenvezetője

Példát is említ: Mező Imréét. A kommunista rezsim politikusa a pártház ostroma során vesztette életét. Őt is a 21-es parcellába temették, ám átkerült a Munkásmozgalmi Panteonba, Kádárék pedig a temető előtti utcát is Mező Imre utcára keresztelték, amely 1989-ig ezt a nevet viselte. A 21-es parcellában

de van olyan elhunyt is, aki a közértbe indult vásárolni, amikor a kapualjban halálos lövést kapott. Szabó Viktor szerint ugyanilyen vétlen áldozatnak tekinthetők azok a tűzoltók is, akik szintén a Fiumei úti sírkertben nyugszanak, igaz, nem a 21-es parcellában. Ők mentés, tűzoltás közben vesztették életüket, ráadásul kereszttűzbe kerültek, hiszen a szovjetek és a forradalmárok is csak annyit láttak, hogy a házaknál egyenruhások mozognak, így nem kizárt, hogy volt olyan tűzoltó, aki egy forradalmár fegyvere miatt vesztette életét.  

A parcellát a levert forradalom után tudatosan elhanyagolták, magas sövénnyel ültették körbe a gondozatlan, gazzal benőtt sírokat. Ez a sövénysor ráadásul még 1989-ben is létezett. A rokonoknak nem volt ajánlatos a látogatás, főleg évfordulókon, ám kisebb volt a rendőri jelenlét, mint a 301-es parcellánál, ahol a politikai okokból kivégzett mártírok nyugszanak.

Szabó Viktor azt is elmesélte, 1982-ben (tehát nem sokkal a rendszerváltás előtt) felvetődött, hogy megszüntetik a 21-es parcellát, s valószínűleg azért döntöttek úgy hogy mégsem, mert úgy gondolták, előfordulhat, hogy az „ellenforradalom mártírjai” közül még maradtak elhunytak a területen.

A szeretteik holttestét kereső emberek

Arra a kérdésre, hogy történészként a 21-es parcellában nyugvók közül kinek az esete gondolkoztatta el leginkább, Kádas Gézát említi, akit csak a rendszerváltás után temettek ide a család kérésének megfelelően. A kiváló sportoló, aki olimpiai ezüstérmet nyert úszásban az 1948-as olimpián, a forradalom alatt az egri forradalmi bizottság vezetője lett, ráadásul 1956 decemberében

Mindkettőért elővették, és nyolc év börtönre ítélték. Négy év után szabadulhatott, ám testileg és lelkileg is megviselték a börtönévek. Ráadásul Egerben csak segédmunkási állást kaphatott, így Budapestre költözött, ám itt is csak segédmunkásként dolgozhatott. Megbetegedett és végül elfeledve hunyt el 1979-ben.

„Kádas Géza a példája annak, hogy nem kellett valakit kivégezni ahhoz, hogy tönkretegyék, elég volt csak úgymond élve eltemetni…” – összegzett a történész. 

Fotók: Földházi Árpád