Nem csak halálbüntetéssel lehet valakit megfosztani az életétől

„A HVG egyik augusztusi lapszámában írja, hogy léteznek olyan esetek, ahol a cselekmény súlyával, az elkövetés módjával, az áldozatok számával arányos, társadalmilag elfogadható büntetés csak a halálbüntetés lehet. Érvelése szerint a halálbüntetés nélküli rendszer igazságtalansága teret ad az önbíráskodásnak. Ön szerint tehát a jelenlegi Btk.-t úgy kéne módosítani, hogy a halálbüntetést egyes esetekben megengedje az államnak? Melyek lennének ezek az esetek?

Ez egy teoretikus vita, a HVG kért fel kettőnket, hogy írjunk egy pro és egy kontra cikket a témáról. Azzal tisztában vagyok, hogy részint az Alkotmánybíróság döntése, részint az Európai Uniós csatlakozás, illetve az Európa Tanácsban betöltött tagság is kizárja jelen pillanatban a halálbüntetés alkalmazását, tehát én most nem szorgalmaznám a Btk. módosítását, az EU-ból és a Tanácsból való kilépést azért, hogy ezt meg tudjuk teremteni. Csak a morális alapokat vetettem fel, és azt próbáltam bemutatni, hogy elképzelhető olyan bűncselekmény, kifejezetten csak az élet elleni bűncselekmények között és ott is a sokszorosan minősülő bűncselekményeknél, ahol a jelenleg kiszabható legsúlyosabb büntetés sem áll arányban az okozott sérelemmel, és a büntetés nem állítja helyre a megbillent jogrendet. Sőt, tulajdonképpen indirekt módon azzal a következménnyel jár, hogy a jogalkotásunk mintegy privatizálja a halálbüntetést, tehát az államnak nem engedi meg, de magánszemélynek megengedi. Nemcsak az élet elleni támadás esetén, hanem a vagyon elleni támadás esetén is, hiszen a jelenlegi Btk. jogos védelmi szabályai szerint, hogyha valakit csoportosan, vagy éjjel támadnak meg, akkor a támadást úgy kell tekinteni, mintha az élet ellen irányulna. Nyilvánvaló, hogy minden csoportos támadás veszéllyel jár, de ha mondjuk öt tizenéves valakinek a mobiltelefonját akarja elvenni, akkor vajon indokolt-e, hogy az illető jogszerűen lelőhesse mind az ötöt, ha van önvédelmi fegyvere? A jogos védelem kiterjesztett szabálya olyan esetekben is megengedi, hogy az elkövető életét kioltsák, amit én saját morális alapomon elfogadhatatlannak tartok. Nem tartom elfogadhatatlannak a halálbüntetést, azt viszont igen, hogy egy vagyon ellen támadó embert minden érdemi vizsgálat nélkül ott helyben agyon lehessen ütni. (…)

Hogyan integrálhatók vissza az elítéltek a társadalomba, ha a jelenlegi irány szerint a büntetés-végrehajtás során nem az elítélt személyiségének pozitív irányú megváltoztatása, inkább az elzárás, a társadalom védelme a megvalósuló cél?

Itt látszik, hogy az utóbbi évtizedekben van egy rendkívül erős »though on crime«, tehát »kemények legyünk a bűnözéssel szemben« irány, ami megjelenik a Btk. olyan szabályaiban is, amelyek rendkívüli mértékben kiszélesítik a jogos védelem lehetőségét és nemzetközi összehasonlításban is példa nélküli módon lehetővé teszik, hogy olyan embereket is megöljenek, akik csak vagyon ellen támadnak. Mindezt egy olyan időszakban, ahol az Alaptörvény deklarálja az élet értékét, az élethez való jog fontosságát. Gyakorlatilag alig-alig vannak programok a börtönökben a reintegrációra, összehasonlítva nyugat-európai vagy akár amerikai példákkal. Természetesen a börtönök tesznek erőfeszítést iskolai képzések biztosítására, általában megvalósul valamilyen szakma oktatása is. Dehát a büntetés-végrehajtás is érzékeli a társadalmi igényt, hogy »legyenek kemények«, megjelenik az a szöveg, hogy »szanatórium a börtön«. Aki már egyetemi börtönlátogatás keretében járt büntetés-végrehajtási intézetben az tudja, hogy ezek nem szanatóriumok, de a büntetés-végrehajtás is tudja, hogy őt elsősorban azon az alapon kérik számon, hogy senki ne szökjön meg, senki ne kövessen el bent új bűncselekményt. A társadalom a többit nem kéri számon rajta. Nem kéri számon, hogy mi van azokkal, akik kikerülnek, az formálisan »nem is a büntetés-végrehajtás felelőssége«. Teljesen más társadalmi gondolkodásra és más döntéshozói látásmódra lenne szükség. A bűncselekmény elkövetőjének a sorsában legyen szava az igazságszolgáltatás szereplőinek, de legyen szava azoknak is, akik nem jogi, hanem szociális, pszichológiai szempontból vizsgálják az elítéltet.”